Figyu, te borotválod?

Az Egyetleneim című film emlékeztet a Viva TV Megálló című műsorára, csak mozgalmasabb és látványosabb annál. Továbbá a bulizó fiatalok hülyéskedései mellett van egy komolyabb szerelmi szál is.

Az Egyetleneim című film egy másfél órás videóklip a budapesti szórakozóhelyekről, Szigettől a West Balkánig. A csajozási kísérleteket erőltetéséről szóló film néha szórakoztató, néha csak a vizuális trükkök teszik azzá, de egy idő után már nehezen tartja fenn a figyelmet. Elképzelt lehetőségek sorjáznak, sikertelen próbálkozások, rádumálás. A film legerősebb jelenetei azok, ahol Kenyeres Bálint rövidfilmrendező (Zárás, Before Dawn) beszólogatós haverként tetszeleg, illetve ahol szerencsétlen lányok "vallanak" érzéseikről, például: "Aztán rájöttem, hogy még mindig a Zsoltiba vagyok szerelmes". A mozizás a 16-24 éveseknek a felismerés örömét hozhatja több jól eltalált monológ, és a helyszínek miatt. Ilyen értelemben sokkal valóságosabb tinifilm az Egyetleneim, mint a Tibor vagyok, de hódítani akarok. A divatos elektronikus tánczene és a Kispál és a Borz koncertrészlete szintén motiválhat többeket a jegyvásárlásra.

A klipszerűre vágott film pörgése, ötletes látványvilága sokáig képes ellensúlyozni, hogy narratív szempontból nem történik semmi. A másfél óra azonban hosszúnak tűnik egy "feelingezünk Budapesten" óriás-kliphez. Az ide-oda pörgetett jelenetek ritmusa is egy idő után kiszámíthatóvá válik, annak ellenére, hogy a berúgós nyári esték meddőségét ügyesen tolmácsolja ez a hangulat. A szövegek hihetők, aki bölcsész-gimis körökben visszafogott duhaj, az magáénak érezheti majd a jelenetek nagy részét.

Az alkotók nem elégedtek meg egy egyszerű nagy klippel, párhuzamosan a csajozási kísérletekkel egy igazi együttjárás jeleneteit keverték. A történet itt sem túl eredeti, sikerült végre valakit felszedni, aztán jóban vannak, futkosnak a kukoricásban meg összeverekednek a Margitszigeten, féltékenység meg régi sebek felszabdalása jön, kiborulás és csesztetés. A szerelmi szál önmagában nyilvánvalóan nem elég erős, ahhoz hogy elvigye a filmet, de a klipes rész sem. A két mankó pedig nem képes lábakká fejlődni, ezért egy idő után a film leül.

A sok kameramozgás, a sok villodzó fény és vágás, a lendületes zene átsegítik ugyan a holtpontokon a filmet, de ettől még nem válik folyamatosan izgalmassá a mű. A szereplőket nem lehet megszeretni vagy utálni, mert nincs személyiségük, csak olyan laza gyerekek. A női főszereplőnek ugyan vannak komoly sérülései, de annyira azért nem ismerjük meg, hogy egy kicsit dilis csajnál többet láthassunk benne. Biztos falcolt. Ugyanez a helyzet a film végén a taxisofőr nagymonológjánál: ahhoz hogy vicc legyen túl komolykodó, ahhoz hogy tanulság legyen meglehetősen röhejes. E felületességtől épp olyan lett a film, mint a parodizált pesti éjszakák, ahol zakatol a buli, de nem történik igazából semmi.

dr. Igó