Vágólapra másolva!
Huszonhat magyar film került idén a mozikba: nem rossz eredmény. Még jobb lenne, ha legalább tíz jó filmet fel tudnánk sorolni közülük, de itt még nem tartunk. Nem baj, már az is valami, hogy több műfajban is készültek sikerült művek: kommerszben, köldöknézős művészfilmben, szótlan szociodrámában és zavarba ejtő ötletorgiában egyaránt.
Vágólapra másolva!

2006 januárja olyan messze van, hogy már alig emlékszünk rá, de nem is baj, mert olyan filmek jellemezték, mint A herceg haladéka és az Üvegtigris 2, amelyek nem véletlenül vesztek a feledés homályába. Jobb nekik ott. Az Üvegtigris 2-t ne is érje több bírálat ezen a fórumon, mert a bálványdöntögetésen már túlestünk a bemutató idején, Tímár Péter fantasyjét pedig nem nagy bátorság bírálni, mert nem akadt egyetlen védelmezője sem. (Természetesen a rendezőt kivéve.)

Úgyhogy ha az elmúlt telet próbáljuk felidézni, emlékezzünk inkább Szabó István Rokonok és Fonyó Gergely Tibor vagyok, de hódítani akarok című filmjére, még ha ez a két alkotás furcsán mutat is egy mondatban. Bár egyik film sem nevezhető alkotója főművének, azt nem lehet elvitatni tőlük, hogy egy bizonyos szakmai színvonalat megütöttek. Igen, még a Tibor... is, hiszen olyan csapatban versenyez, amelynek irányadója az Amerikai pite. Ezenkívül van egy fontos erénye: felfedezett fiatal tehetségeket, akiket most már bátran használnak más rendezők is.

A Rokonok pedig hazacsábította Szabó Istvánt és Marozsán Erikát, akik régóta értékesebbek a külföldi filmnek, és elhozta nekünk Oleg Tabakovot, aki egy orosz világklasszis. Csányi Sándor sajnos nem ezzel a filmmel bizonyította, hogy egy szívtiprónál többet is tud nyújtani, de szerencsére az év még csak épp hogy elkezdődött, és nem ez volt az utolsó esélye.

Mivel az összes filmet felidézni unalmas lenne, ugorjuk most át a Kútfejek-et (kínos kudarc lett), a De kik azok a Lumnitzer nővérek? -et (ez még fájdalmasabbra sikerült), A halál kilovagolt Perzsiából című mozgóképet (ami a magyar filmhez köthető legrosszabb asszociációkat hozza felszínre) és a Herminamező - Szellemjárás című mozit, mert annak alkotója, Halász Péter az év során el is búcsúzott tőlünk.

És máris beszélhetünk kicsit az év egyik ritkaságáról, a Fehér tenyér-ről, ami végre egy jó film - nahát, ilyen is van. Persze nem véletlen, hiszen aki ismeri Hajdu Szabolcs korábbi munkáit (Macerás ügyek, Tamara), az már nem lepődik meg azon, hogy tud rendezni. Inkább csak azon, hogy szavak nélkül is tud rendezni, és hogy reális díszletek között is tud mesélni. A Fehér tenyér-nek sikerült áttörnie a sportfilm kereteit, mert ebben a közegben is társadalmi problémákat látott. Oscarra ugyan nem hinném, hogy esélyes, de Európában bejött: szép, hosszú fesztiválkörutat járt be.

Aztán megjelent egy nagy rejtély a mozikban: a Magyar szépség, ami tényleg megfejthetetlen. Bár a kérdés már rég nem aktuális (hiszen a filmet több, mint három éve forgatták), de még mindig érdekel: miért kellett Gothár Péternek újraforgatnia egy másik rendező világhírű, sikeres, jó munkáját? Miért kellett jelenetről jelenetre lekoppintania, a karaktereket gondolkodás nélkül átvennie, a dialógusokat éppen csak átpofoznia? Honnan jött a belső késztetés? Mit tett hozzá az eredetihez? Miért hozta abba a helyzetbe az ország két nagy színészét, Udvaros Dorottyát és Máté Gábort, hogy lebőgjenek Anette Benning és Kevin Spacey mellett? Szerencse, hogy csak kevesen látták.

Térjünk is át A harag napjá-ra, mert azt gyorsan elintézhetjük annyival, hogy nem a magyar alkotóin múlott a színvonala. Örüljünk inkább, hogy Oroszlán Szonját egyszer máshogy is láttuk, nemcsak ízléstelen, butuska, harsány komikaként (kivétel: Valami Amerika), és hogy Gryllus Dorka pár napot újra Magyarországon forgatott.

Aztán megjelent két film, amelyeknek nem sikerült népszerű művészfilmmé válniuk: az Egyetleneim és a Randevú. Egyébként semmi közös nincs bennük. Az Egyetleneim voltaképpen egy másfél órás videoklip az elkeseredett, elszánt párkeresésről, és bár a vízió stimmel - sokaknak telt hasonlóan jó pár éve -, filmként élvezhetetlen ez a cselekmény nélküli előremenekülés.

Forrás: [origo]
Egyetleneim | Tóth Orsolya és Kovács Krisztián

Mire eljött az ősz, megjelentek a spirituális alkotók is. Tolvaly Ferenc a spanyolországi zarándokútja után most Tibetben kereste a lelki békéjét, de ennél sokkal érdekesebb, hogy Kőrösi Csoma Sándor mit talált ott. Ezt a belső utazást Szemző Tibor vitte vászonra, és az év egyik legkülönösebb produkciója lett belőle - már csak azért is, mert Szemző alapvetően nem filmrendező, hanem zeneszerző, és filmet is úgy készít, mintha zeneművet írna különböző témákkal, szólamokkal, hangszerekkel. Az élet vendége - Csoma legendárium film-ínyenceknek való kaland.

Spirituális film a Madárszabadító, felhő, szél is, de szélesebb közönséghez szól. Ez persze nem a nézőszámból derül ki, hanem az eredeti szándékból: utat mutatni a sok eltévedt, bizonytalan embernek. Mindenkinek, akinek szüksége van a megváltásra. Mivel azonban a film rendezője, Szaladják István szintén egy kifinomult, ritka tehetségű alkotó, a munkája nem jut el azokhoz, akiknek igazán szükségük lenne a tanítására.

Az év utolsó hónapjaiban mindig a legfontosabb filmek kerülnek moziba - egyrészt az amerikai rendszer miatt, ahol az Oscar-jelölésekre időzítik őket, másrészt az időjárás miatt, amely sűrűbb mozizásra készteti az embereket. Szóval ősszel és tél elején magasabb az átlagszínvonal, így azokról most hallgassunk, akik ezt nem tudták megütni.

Forrás: [origo]
Egy bolond százat csinál | Oroszlán Szonja

Jaj, dehogy! Az Egy bolond százat csinál-ot nem hagyhatjuk ki: kérve kérjük az alkotókat, hogy a jövő évben kíméljenek meg minket a legújabb magyar remake-től, idén már a közönség alacsony létszáma is bizonyítja, hogy ennél azért többet kell nyújtani. Ugyanezt üzenjük az Idegölő stábjának: másfél órás szállodareklámokkal ne riasszák el a moziktól a magyar film nehezen megszerzett közönségét.

Szerencse, hogy elkészült a Szabadság, szerelem, mert így legalább tudunk mutatni egy jól sikerült közönségfilmet, amit felfedeztek, és értékeltek is a nézői. Ugye nem kell bizonygatnunk, hogy ennek nem kizárólag az anyagi háttérben keresendők az okai? A robbantásokhoz biztosan nem ártott, de érzelmek keltéséhez valami másra volt szükség: szakmai tudásra. Hogy ez Goda Krisztina vagy Andy Vajna erénye-e, mindegy. A színészeké biztosan.

Forrás: InterCom
Szabadság, szerelem | Dobó Kata és Fenyő Iván

A Szabadság, szerelem-mel született egy széles közönséget megragadó '56-os film, a Mansfeld-del egy szűkebb réteget célzó és a Budakeszi srácok-kal egy olyan is, amely csak egy maroknyi emberhez jutott el. Ez mind így igazságos. Jövőre is kapunk még jó pár '56-os alkotást, el fog dőlni, melyik három marad meg hosszú évekre.

Ez persze más műfajokra is érvényes: nagyon valószínű, hogy Jancsótól nem az Ede megevé ebédem lesz örök érvényű, a magyar kosztümös filmet pedig nem a Vadászat angolokra támasztja fel halottaiból. Volt még két film, amelyek hibákkal ugyan, de érdekeset hoztak: a Férfiakt és a Sztornó. Előbbit a bátor témaválasztása, a realisztikus környezetábrázolása, élő dialógusai és remek színészi alakításai tették említésre méltóvá, utóbbit az, hogy felfedezte Lovasi András filmszínészi képességeit. Sőt, még egy: a rendező, Pálos György pillanatfelvételt készített a mai Magyarország egy jelentős rétegéről, ha jönnek az ufók, lesz mit megmutatni.

Forrás: [origo]
Sztornó | Lovasi András és Láng Annamária

De az év nagyágyúja kétségkívül a Taxidermia volt. Pálfi Györgynek megint sikerült skatulyákon, kategóriákon, stílusirányzatokon kívül maradnia, és valami egyedülállót, eredetit, lenyűgözően újszerűt alkotnia. A Taxidermia a magyar film idei legnagyobb diadala.

Gyárfás Dóra