Záp, de okos

Az Édes vízi élet című darabjával most valószínűleg világsztár-rendezővé váló Wes Anderson már 1998-as, Okostojás című filmjével bebizonyította (egy szűkebb körben), hogy érdemes reménykedni abban, hogy a világ legtehetősebb filmes közege képes kitermelni eredeti alkotókat. Talán igaza volt Truffaut-nak: észre lehet venni, hogy legtöbbször akkor jó a film, ha szerzői.

"Ha valakinek bármilyen okból is lehetősége nyílik egy különleges életre, köteles megosztani másokkal is." Ezzel a Jacques Cousteau-idézettel kezd kibomolni az Okostojás fő cselekményszála, a fiatal tanárnőjébe szerelmes tizenöt éves diák, illetve a hasonlóan érző milliárdos vállalkozó furcsa szerelmi háromszöge, amiben a legkevesebb dolog történik úgy, ahogy várjuk és ahogy tanítják a forgatókönyvíró-iskolában.

A film főhőse Max, aki miközben a kirúgás szélére sodródik a patinás gimiben, minden közösségi mókában élen jár: éppúgy elnöke a méhész-szakkörnek, mint főszerkesztője a suliújságnak, tagja a vívóegyletnek és alapítója a backgammonklubnak. Sosem lankad, mindenkivel próbál baráti hangot megütni, és ha kell, gátlástalanul hazudik ezekért a kérészéletű barátságokért. Aztán beleszeret Miss Crossba, akit egy színdarabja bemutatóján összeismertet Herman Blume acélmágnással, és mikor ők szintén egymásba szeretnek, szörnyű bosszút forral. Max excentrikussága határt nem ismer, akár egy rocksztáré, de közben érzelmi világa hibátlanul tinédzseri. Szerelme bájos, bosszúja körmönfont, önzése elképesztő.

Ténykedése Blume válásához és saját kirúgatásához vezet, miközben a tanárnő is kénytelen felmondani. Házasságok, karrierek mennek tönkre, a menő pénzes suli ösztöndíjas diákja átkerül az állami iskolába, ahová a hozzá hasonló fodrászfiak járnak. Az Okostojás nem riad meg attól, hogy a legalapvetőbb társadalmi különbségeket és szocializációs buktatókat ábrázolja, és közben egy végtelenül naiv és romantikus történetet mesél el arról az egészen egyszerű dologról, hogy mennyire szeretnénk őt akár csak megpuszilni. Képesek vagyunk ezért akár autóbalesetet színlelni, ugye, de ha van bennünk alkotóerő, színpadra állítjuk az Apokalipszis most bugyuta átiratát (grandiózus díszletekkel, ami nyilván egy valóságos gimiben nem fordulhat elő), csak azért, hogy újra összehozzuk a két legjobb barátunkat. Az már másik kérdés, hogy milyen furcsa kamaszkor az, amiben a két legjobb barát egy rosszkedvű negyvenes milliárdos, illetve egy fiatal özvegy tanárnő. Az egész film legjobb jelenetsora ez egyébként: ahogy a kamera végigpásztáz a közönség sorain, és mindenkit egy másodperc alatt pontosan megismerünk.

Max az amerikai hős archetípusa, álmodik, megvalósít, tervez és kivitelez, nem riasztja a valóság, minden buktatón átkel. Még a szerelmi csalódáson is, pedig nagyon úgy tűnt, ez meg fogja törni. Max mindent túlél. És Mr. Blume is. És Miss Cross is. Általában mindent túlélünk, és - mint tudjuk - ami nem öl meg, erőssé tesz. Wes Anderson mozija - amely vállaltan önéletrajzi ihletésű, ott forgatták, ahova a rendező középiskolába járt - azért szponzorálható és eladható, mert a sztorija és az üzenete alapjában véve véramerikai. A tempója és történetvezetése az, ami különleges, és amitől a fogyasztásához jó gyomor ajánlott.

Alapjában véve nehezen befogadható film az Okostojás, különösen, mert a forgalmazó olyan kedvcsináló feliratokkal látta el, mint "az év legjobb komédiája", és közben legtöbbször egyáltalán nem vicces. Keserű darab, ami csak kevesek számára nyújthat igazán felemelő élményt. Olyanoknak, akik hasonló kiválasztottság-tudattal küszködtek a gimiben. Akiket mindenki kedvelt és mindenki szeretett volna jól pofán vágni.

Azokról a "self-made" géniuszokról van szó, akik elsősorban felfedezők szerettek volna lenni, aztán - szerencsés esetben - művészek lettek, miközben végezhették volna úgy is, mint Mr. Blume, acélgyárral, tízmillió dollárral és két agyatlan birkózóval a gyerekszobában. Az auteur Wes Anderson és két legfontosabb alkotótársa, Owen Wilson és Bill Murray egészen biztosan ebbe a fajtába tartozik, és most, hogy leforgathatták a de facto erről szóló filmjüket, már nem is kell találgatni többé. Ami az Okostojás-ban történik, előrejelezhette, hogy mire számíthatunk Andersontól a továbbiakban. Persze akkor még nem lehetett tudni, hogy sikere millió dollárokat mozgósít majd egy intellektuális blődli ügyében, csak azt lehetett feltételezni, van annyira elszánt, hogy készítsen még különleges hangulatú filmeket. Amik egyébként egytől egyig ugyanarról szólnak, és szinte a koreográfia is minduntalan azonos. Mindenesetre a dramaturgia van olyan feszes, hogy akár színházban is megállná a helyét, miközben zseniális filmes poénoktól hemzsegnek a jelenetek.

Martin Scorsese a Wes Anderson rajongói oldal nyitólapja szerint azt tartja a még mindig csak 36 éves rendező legnagyobb erényének, hogy különlegesen érzékeny az ember egyszerű örömei és egyszerű kapcsolatai iránt, ami valóban ritkaság a filmművészetben, legalábbis az amerikai iskola szerintiben. Anderson valahogy úgy megy szembe a fősodorral, hogy annak legalapvetőbb motívumait használja. Ilyen például az apa figurája. Scorsese például a New York bandái című érthetetlenül félresikerült eposzában a főhős teljes érzelmi motivációját azzal próbálja alátámasztani, hogy az első jelenetsorban szobrot emel az apjának. Az apa-fiú kapcsolat kiemelése és felmagasztosítása meglehetősen gyakori az amerikai filmekben, és Anderson egyik titka éppen itt fejthető meg: az ő apa-figurái esendők és vétkesek, egyszerűek és érdemtelenek, így az apa-mítosz lényegét tudja megfogni, pontosan azt, hogy egy apát csak megérteni lehet, az istenítés szükségszerűen torzít. Érdemes például elképzelni, hogy vajon mi mindent kell még átélnie a Blume-ikreknek, míg felfogják apjuk nagyszerűségét, azét az apáét, akit csak depressziósan, betintázva, idétlenül viselkedve láttak kamaszkorukban, és aki közben - feltehetően önnön ambícióit feláldozva - lehetővé tette a számukra, hogy a legjobb iskolákba járjanak, bármilyen tuskók legyenek is. Egyszer csak látunk majd egy Blume őrnagyot egy sivatagi színben (a háttérben légvédelmi gránátok pokla), amint félrészegen fogalmaz búcsúlevelet a saját elhanyagolt fiának a szeretetről, például.

Talán egy későbbi Wes Anderson-filmben, amely az eddig beépített sok fricska után majd egész estét szentel az amerikai háborús eposz kifigurázásának. Biztos vagyok benne, hogy úgy fogja tenni, hogy másnap reggel már azt gondoljuk róla, hogy csodálatosan felemelő volt. Éppen emiatt nehéz ezeket a filmeket mindenkinek ajánlani. Mert a legtöbben nem szeretik a katarzissal megvárni a másnap reggelt.

Mézes Csaba

Az Okostojás című film kölcsönözhető a hazai videotékákból, ínyenceknek pedig a Criterion Collection által megjelentetett DVD-verziót ajánljuk beszerzésre.