Skizofrén mesék

Lodge Kerrigan sajátos megközelítésű alkotásai nemhogy a fősodornak, de még az amerikai függetlenfilmek íratlan dogmáinak sem felelnek meg, így hát hazájában is finanszírozási és forgalmazási nehézségekkel küzd, nálunk pedig három filmjéből még egy sem került forgalmazásba. Főhősei a saját agyuk által teremtett világokban élő alakok, akiket fájdalmasan közelről mutat be, hogy szinte a bőrünkön érezzük, mit jelent az, amikor valaki számára a valóság már nem hordoz jelentést.

Ahogy az LSD által kiváltott módosult tudatállapotot sem lehet hűen leírni vagy elmagyarázni, egy pszichotikus betegségben szenvedő ember belső világát sem lehetséges visszaadni annak a számára, aki maga még sosem élte át azt az állapotot. A módosult tudatállapot elnevezés önmagáért beszél: lényege, hogy megváltozik a "normális" agyműködés, az érzékelés és gondolkodás más törvények szerint működik, mint egyébként. Ezért sem logikus gondolkodással, sem az érzések szintjén nem megközelíthető a drogos vagy pszichotikus élmény, hiszen ez csak az agy "áthuzalozása", egy másfajta agyműködés által lenne lehetséges.

A drogos tripeket ábrázoló filmek általában virtuóz filmes eszközökkel próbálják megragadni a torzult észlelést, például különféle speciális effektusokkal vagy bizarr kameramozgással (pl: Trainspotting, Félelem és reszketés Las Vegasban), de ezeknek a kísérleteknek végül mindig korlátot szab, hogy a kamerát nem lehet betépetni, így a néző mégiscsak külső szemlélő marad.

Lodge Kerrigan egészen máshonnan közelíti meg a normálistól eltérő agyműködés, konkrétan a skizofrénia ábrázolását. Nem filmes bravúrokra alapoz, hanem a lélektanra; a kamera csak szükséges eszköz ahhoz, hogy megjelenítse a vásznon a bomlott elme működését. Közelebb jut a lehetetlen megvalósításához, mint a legtöbb filmkészítő: vezetésével eljutunk odáig, hogy már nem csak külső szemlélők vagyunk. Amennyire a moziban ülve egyáltalán megtapasztalható a skizofrénia "érzete", annyira az ő segítségével megtapasztaljuk. Sokkal messzebbre visz, mint például David Cronenberg, aki a Pók-ban tett kevésbé sikeres próbálkozást a skizofrénia ábrázolására.

A negyvenéves Kerrigan eddigi három filmjében ugyanazt a főtémát dolgozta fel háromféleképpen. A viszonylag rövid (80-90 perces) filmek mindegyikében egyetlen szereplő áll a középpontban, csak a főhősre irányul a néző figyelme, aki a társas és tárgyi környezetétől szinte teljesen elszakadva létezik. A skizofrénia a tudat és a valóság kettéhasadását jelenti, ezek az emberek már csak saját elméjükön belül élnek, a környezetükkel való kommunikáció lehetősége számukra nagyon beszűkült, vagy teljesen megszűnt. Főhőseink múltjáról keveset tudunk meg, de egy traumatikus, meghatározó esemény közös az életükben: mindhárman átéltek egy nagy személyes veszteséget, ami előidézte a külvilágtól való elszakadásukat.

Lodge Kerrigan és Damian Lewis a Keane forgatásán

Az Egyesült Államokban 1994-ben bemutatott Clean, Shaven egy fiatal skizofrén férfit követ, aki megpróbálja megtalálni és visszaszerezni a kislányát, akit elvettek tőle és örökbe adtak. A kamera klausztrofób módon a főszereplő Peter (Peter Greene, a Ponyvaregény szadista Zedje) arcára koncentrál, bár itt még látjuk az amerikai vidéki faházakat totálban is, a környezetet, ami a későbbi filmekben egyre inkább kiszorul a látóterünkből. Az elektromos távvezetékeken és autórádióján "üzeneteket" fogadó Peter világába való belehelyezkedést az teszi elkerülhetetlenné, hogy amikor éppen nem az ő szemszögéből látjuk az eseményeket, hanem az utána nyomozó detektívéből, a világ akkor is ugyanolyan érthetetlennek és fenyegetőnek tűnik; mintha nem Peter elméjében, hanem a környezetben rejlene a téboly.

Bár a feszültséget főképp Peter szoborszerű, érzelemmentes arca hordozza, és az, hogy a film legvégéig nem tudjuk biztosan, hogy elkövette-e a bűntettet, amivel gyanúsítják, Kerrigan itt még olyan eszközökhöz is nyúl a hatáskeltés érdekében, mint a vissza-visszatérő háttérzajok és suttogás, és Peter "torz" látásának érzékeltetése a szokatlan szögből felvett jelenetekkel.

Peter Greene a Clean, Shaven című filmben

Az 1998-as Claire Dolan bizonyos értelemben véve látogatás a normalitás világába: a főhős Claire ugyan "normális", mégis szimbolikus értelemben véve skizofrén életet él. A luxusprostituáltként dolgozó nő (a remek, és tragikusan fiatalon elhunyt Katrin Cartlidge alakítja, akit például a Két angol lány vagy a Senkiföldje című filmekben láthattunk) a film elején elveszíti édesanyját, az egyetlen embert, akihez kapcsolat fűzte. Claire-nek még saját élettere sincs, egy teljesen személytelen hotelszobában lakik, és más személytelen hotelszobákban végzi lelketlen munkáját. Semmi és senki nem köti a valósághoz, még a szex sem. Amikor egy szerető férfi személyében lehetősége adódik arra, hogy egyáltalán életet kezdjen valakivel, akkor sem képes erre, inkább a totális elszigeteltséget választja.

Cartlidge arca hasonlít abban Greene-ére, hogy képes teljesen kiüríteni belőle minden érzelmet. A legmegrázóbb hatást ez azokban a szexjelenetekben kelti, amikor Claire nem "hivatásból", hanem passzióból szed fel férfiakat, és miközben partnere orálisan próbálja kielégíteni, a kamera ráközelít rezzenéstelen arcára.

Két felvétel a Claire Dolan című filmből

Kerrigan harmadik filmjét, a Keane-t az Egyesült Államokban ősztől vetítik a mozik. A rendező a Clean, Shaven alaptémáját dolgozta újra: William Keane (Damian Lewis) keresi hónapokkal korábban eltűnt kislányát, akit egy buszpályaudvaron hagyott el. A férfi mentálisan belerokkant a történtekbe, a házassága tönkrement, leszázalékolták. Megérzései alapján próbál a kislány nyomára bukkanni, keresi a jeleket, amik elvezetik hozzá, kószál a városban, vélt nyomok alapján kutat. A Clean, Shaven Petere és közte az a fő különbség, hogy Keane sokszor képes racionálisan és a környezete által elvárt módon cselekedni, csak időnként, rohamszerűen vesz erőt rajta a skizoid viselkedés.

Ebben a filmben Kerrigan már teljesen letisztult módszerekkel dolgozik, elhagyta a furcsa háttérzajokat és beállításokat, a kamera egyszerűen rátapad a főhősre és egy pillanatra sem engedi el. Vele mozgunk, vele lélegzünk, és így jutunk el odáig, hogy szinte belemászunk az agyába. Hatalmas színészi teljesítmény ez Damian Lewistól, tökéletesen oldja meg a feladatát, egy pillanatra sem válik hiteltelenné, különösen a "normális" és "abnormális" állapotok közti váltások pillanataiban lenyűgöző hibátlan alakítása.

Damian Lewis a Keane című film egyik jelenetében

A premier plánban és félközelikben fotózott főszereplő mögött a várost inkább érezzük, mintsem látjuk, csúnya, modern hátteret képzelünk a történet mögé, de teljesen mindegy, hogy konkrétan hol vagyunk. Kerrigan tökéletessé fejlesztette az előző két filmben "kikísérletezett" módszerét: szinte természettudományosnak tűnő érdeklődéssel vizsgálja az "alanyát" a mellékes külső tényezőktől függetlenítve. Mégsem részvétlen, éppen azáltal, hogy a néző figyelmét is teljesen beszűkíti a főhősre, mélyen átélhetővé teszi Keane lelkiállapotát.

A film sok ponton félrecsúszhatott volna, de a jó arányérzékkel megírt forgatókönyv (Kerrigan maga írta mindhárom filmjének forgatókönyvét) dramaturgiája mindvégig feszesen egyben tartja a szerkezetet. Szinte lehetetlen hibát találni ebben a filmben, a műfaj bevezetőben leírt tökéletlensége inkább csak rávilágít a vállalkozás nagyságára és a vállalás - lehetőségekhez képest - tökéletes megvalósítására.

Bujdosó Bori

A Claire Dolan című filmet kétszer vetítették 2000-ben a Titanic Filmfesztiválon, a Clean, Shaven-t és a Keane-t egyelőre nem mutatták be Magyarországon.