Vágólapra másolva!
Az 58. cannes-i filmfesztivál versenyprogramjából a legnagyobb várakozás talán Gus Van Sant Last Days című alkotását övezte. Már hónapokkal ezelőtt ismeretes volt, hogy az Arany Pálmát két éve bezsebelő rendező új filmjében Kurt Cobain életét dolgozza fel. Vajon voltak flashbackek a kis szöszke Kurtről, amint teniszütőn léggitározik a gyerekszobában? Felcsendült egy szívszorító ballada, mikor Kurt először pillantja meg Courtney-t? Még véletlenül sem.
Vágólapra másolva!

"Úgy látszik, nagyon részeg vagyok" - hangzott a Sátántangó legviccesebb mondata a nyugdíjas orvos szájából, mikor több mint egy liter pálinka elfogyasztása után, némi kalimpálást követve leesett az ágyról. Gus Van Sant is kedvelheti ezt a jelenetet, mert Last Days címmel most elkészítette az egész estés változatát.

"Úgy látszik, nagyon behernyóztam" - közölhetné a film főszereplője, Blake (Michael Pitt, az Álmodozók amerikai diákja), ha leamortizálódott agyával még képes lenne ilyen bonyolult mondatok megfogalmazására, valamint nem vesztette volna már rég el minden igényét az önreflexióra.

A cannes-i versenyprogramban múlt pénteken bemutatott 96 perces alkotás nagy részében egy hosszú szőke hajú, huszonéves fiatalembert láthatunk, amint intoxikált állapotban botorkál egy hétvégi házban és annak környékén, képzeletbeli legyeket hajkurászik, magában motyog, valamint rendre összerogyik. Főhősünk ugyan Blake névre hallgat, de a végefőcímből kiderül, hogy a film Kurt Cobain, a Nirvana együttes páratlan tehetségű énekesének végső napjait dolgozza fel. Cobain életének utolsó szakaszában heroinfüggő volt, 27 éves korában egy vadászpuskával előbb hasba, majd fejbe lőtte magát.

Amikor Gus Van Sant bejelentette, hogy Kurt Cobainről készül forgatni, csak a legnaivabb mozinézők számíthattak egy konvencionális életrajzi feldolgozásra. A portlandi székhelyű rendező húszéves karrierje meglehetősen kacifántosra sikeredett. Személyes és érzékeny független drámákkal vetette észre magát (Mala Noche, Drugstore Cowboy, Otthonom, Idaho), egy hippiregény nézhetetlen feldolgozásával folytatta (Néha a csajok is úgy vannak vele), majd három, növekvő mértékben nyálas hollywoodi sztárfilmmel (Majd megdöglik érte, Good Will Hunting, Fedezd fel Forrestert!) borzolta rajongói idegeit. Hitchcock Psychó-jának kockáról kockára lemásolt újráját pedig teljes értetlenség és érdektelenség fogadta 1999-ben.

Korai szenilizmus vagy alkotói válság? - kezdtek már tanakodni a kritikusok, mikor 2001-ben a Tarr Béla-életmű retrospektív megtekintése megadta a rég várt löketet Van Sant kreativitásának. Olyan nagy hatással volt a Werckmeister harmóniák és a Sátántangó stílusa a rendezőre, hogy felhagyott az egyenes vonalú narratívák és a hagyományos dialógus használatával, és az azóta készült három filmjében (Gerry, Elefánt, Last Days) vágás nélküli, rendkívül hosszú beállításokban szenvtelenül követi az operatőr, Harry Savides kamerája az improvizáló színészeket.

Nem tudom, hogyan csinálja Savides, de nála jobban senki sem tud feszültséggel megtölteni egy egyszerű snittet, amiben egészalakos képkivágásban követünk egy mozgó embert. A Last Days egyik első beállításában rocksztárunk egy erdei ösvényen baktat hosszasan, a néző mégsem tudja levenni a szemét Michael Pitt kócos hajáról, mocskos pólójáról és piros bohócnadrágjáról.

Aki valaha panaszkodott már úgy egy filmről, hogy "semmi sem történik benne", az nyugodtan kihagyhatja a Last Days-t, mert Van Sant ezúttal sem hajlandó dramatizálni az eseményeket. Egyforma súllyal nyom a latba nála egy olyan jelenet, ahol Blake sajtos makarónit főz vagy félájultan bámulja az MTV-t (itt a szadista rendező minimum két percen keresztül mutatja a Boyz II Men egyik nyálas nótájának klipjét), egy olyannal, amelyben menedzserével beszélget arról, hogy mikor hívta fel utoljára a lányát.

Forrás: [origo]
Gus Van Sant és Michael Pitt | Nézz még több képet a filmből!

Egyszer sem látjuk a vásznon, hogy Blake vagy a vityillóban csövező négy érdekbarátja közül bárki is belőné magát, de viselkedésükből egyértelműen kiderül, hogy már csak a drog körül forog létezésük. Feldmár András szerint, aki először vesz be heroint, az megtapasztalja, milyen lenne az élet fájdalom nélkül. Blake olyan szinten szét van csapva folyamatosan, hogy nem csak a fájdalom, de semmilyen egyéb beazonosítható emberi érzés nyomát sem fedezhetjük fel benne.

Emiatt ijesztően hideg film a Last Days. Miért kéne törődnünk egy önpusztító milliomos ficsúr agóniájával? Michael Pitt játéka valóban hipnotikus, de nem könnyíti meg az átélést. Gyakori motyogásából csak a francia felirat alapján tudtam kihámozni némi értelmet, csatakos haja folyamatosan a szemébe lóg, alig látunk valamit arcmimikájából.

Ami ennél is problémásabb: Cobain kivételes tehetségét egyáltalán nem tudja érzékelteti. A film során két számot hallunk Blake előadásában. Először egy Korai Öröm-szerű hangorkánt rögtönöz az alagsori próbateremben, majd később egy világfájdalmas balladát csal ki akusztikus gitárja húrjaiból. Mindkét dal Michael Pitt szerzeménye, és annyira jellegtelenek, hogy ezeknél Cobain holtan négyszer jobbakat tudna írni. Szubjektív ugyan, de meg kell jegyeznem, hogy a film nézése közben többször eszembe jutott Brad Pitt zseniális junky-alakítása a Tiszta románc-ból. Ami a hanghordozást és a testbeszédet illeti, félek, Michael nem egy trükköt a híresebb névrokontól csent el.

Főhősünk tehát nem a legbarátságosabb házigazda, de az, amikor a külvilággal érintkezik, mindig olyan kínos eredményre vezet, hogy az már szórakoztató. A film komikus csúcspontján Blake fekete női ruhában nyit ajtót egy ügynöknek, aki egy kisbolt tulajdonosának hiszi, és arról próbálja meggyőzni, hogy hirdessen a Sárga Oldalakban. A beetetődumát nyomó sima modorú ügynök és a félpercenként elalvó, teljesen szétcsúszott rocksztár közötti kontraszton jókat derült a cannes-i közönség. Szintén megmosolyogtuk azt a jelenetet, amiben, Blake végre felveszi a gyakran csörgő telefont, és a vonal másik végén Dave Grohl vagy Krist Novoselic fiktív megfelelője próbál szakmai ügyekben egyeztetni vele. A frontember pár percig szótlanul hallgatja a japán turnékról és közelgő lemezfelvételekről szóló lelkendezést, majd mondat közben bontja a vonalat.

A mellékszerepekre is szuggesztív figurákat találtak az alkotók. A végig egy szál tangában botladozó Asia Argento, a szódásüveg-szemüvege mögött pislogó Lukas Haas (A kis szemtanú címszereplője húsz évvel később) és Nicole Vicius sápadt, szomorú arca belevésődik az emlékezetbe. Érdemes külön kiemelni Scott Greent, aki a karakter kábult alapállapota mögött mesterien érzékelteti a számító piócát. Neki ez az első filmje, de még biztosan fogunk hallani róla a jövőben.

Forrás: [origo]Forrás: [origo]
Lukas Haas és Nicole ViciusScott Green

Gus Van Sant eddigi legjobb filmjének (Drugstore Cowboy) főhőse ekképpen reagál, amikor megkérdezik tőle, miért nem próbálta megmenti túladagoló társát: "Egy junkyt nem tudsz lebeszélni a szerről. Magyarázhatsz neki évekig, de előbb-utóbb megint beszerez valamit. Nem is feltétlenül drogot. Lehet, hogy piát. Vagy ragasztót. Vagy egy golyót a fejébe... bármit. Bármit, hogy szabaduljon a mindennapok nyomásától. Például olyanoktól, hogy meg kell kötnie a cipőjét."

A Last Days-ben Van Sant nem keresi Cobain függőségének okát, indítékát. Csak szemlél. A halál sem szomorú itt már, csupán természetes következmény. A végérvényesen szétroncsolt tudat alól kidől a feleslegessé vált test.

Varga Ferenc
Cannes, Franciaország