Hazugsággyárosok és cinkosaik

2004.08.12. 12:20

Amerika hőseit, történeteit, botrányait a magyar viszonyokkal összevetni mulattató kísérlet, ami könnyen szomorúságba fullad. Ha egy életszerű hollywoodi filmet látunk, ezt a műveletet óhatatlanul elvégezzük magunkban. Lássuk tehát, mitől olyan komikus nálunk mindaz, ami az amerikai újságírásban véresen komoly. Magyar hősök magyar lebukása.

Harmadéves egyetemista koromban új újságírástanárt kaptunk. Azzal kezdte a kurzust, hogy elmondta, neki mit jelent ez a szakma. Bamba arccal meredtünk rá, néztük az ábrákat a táblán, és egyszerűen nem értettük, hogy valaki, aki évek óta műveli ezt a szakmát, hogyan veheti még ennyire komolyan. Mi akkor már rég úgy éreztük, ez az egész csak humbug. Két év a média szakon bőven elég arra, hogy az ember megszabaduljon az ideáitól.

Azt hiszem, ezért szeretem nézni az amerikai újságíró-filmeket: megható, hogy ott az emberek hisznek a munkájukban. Hivatásnak tekintik, áldozatokat hoznak érte, példaképeket követnek, szakmai kihívásokat oldanak meg. Egy-két óráig én is úgy érzem, heroikus szakma a miénk.

Felejtsük el most, hogy a hollywoodi filmekben minden szakma hivatás, és minden küzdelem heroikus. Az angolszász újságírás ettől függetlenül is komolyan veszi magát, és még mindig kínos gonddal őrködik a hitelén. Ez épp abból derül ki, hogy náluk botrányt kavar, ha valaki ez ellen vét. 

A hazugsággyáros című új hollywoodi újságíró-film egy ilyen esetet dolgoz fel. Stephen Glass, a '90-es évek egyik legrangosabb amerikai magazinjának, a The New Republic című lapnak fiatal munkatársa lebukott. Kiderült, hogy addig megjelent 41 cikkéből legalább 27 fiktív adatokat, személyeket, elemeket tartalmazott - vagy teljes egészében kitalált történet volt.

Természetesen Stephen Glass nem az első és nem is az utolsó, akit hazugságon (illetve megtévesztésen) kaptak rajta - előtte és utána is akadtak az övéhez hasonló ügyek. Minden esetben az újságírói etika kényes kérdése merült fel; bocsánatkérő levelek és nyilatkozatok láttak napvilágot; szerkesztők vagy főszerkesztők távoztak a posztjukról. Ezek az újságírók (Jayson Blair, Janet Cooke vagy épp Mike Barnicle) egy életre bemocskolták a nevüket, kitörölhetetlen foltot ejtettek munkahelyük (a New York Times, a Washington Post vagy épp a The Boston Globe) becsületén, megalázó helyzetbe hozták kollégáikat - és magától értetődő módon kiírták magukat az újságíró-szakmából.

Leírhatom a nevüket, olvashatom megbocsáthatatlan bűneik lajstromát az interneten, szégyellhetik magukat. Elgondolkodtató, hogy egyetlen magyar példát sem állíthatok velük párhuzamba. Természetesen szó sincs arról, hogy nálunk ilyesmi nem fordul elő. Amikor "szakmai konzultáció" keretében elbeszélgettem néhány kollégámmal, remekül szórakoztunk azon, ki milyen eseteket ismer a saját háza tájékáról.

A Riporter bukása például egyike azon keveseknek, amiről mindenki értesült. Ezt nyilvánvalóan a saját maga által gyártott kultusznak köszönheti, ami olyannyira bántotta a kollégák önérzetét, hogy egyikük egyszer csak mögé nézett. Mindenki tudta, hogy könnyedén talál bizonyítékot a csalásra. A Riporter éppen úgy mentette a bőrét, ahogy Stephen Glass teszi a filmben: forrásait okolta, akik aljas szándékkal tőrbe csalták őt. Akárcsak Glassnak, ez az érvelés a Riporternek sem vált be. Csakhogy Glass-szal szemben ő most is ugyanazt a munkát végzi, amit annak előtte. 

Az újságíró egyik leggyanúsabb példánya a haditudósító. A róluk szóló legendáknak egész lexikonja íródott a szakmában, de sajnos még senki sem adta ki. Különösen peches közülük az, aki televízióban végzi ezt a tevékenységet, mert az operatőrök csak a forgatás idején maradnak csendben. A furfangosabb fajta haditudósító kitalálja, hogy ő alapvetően szórakoztatóipari tevékenységet végez akkor is, ha a harcmezőről tudósít, és ezzel megússza a leleplezést, és önálló műfajt vív ki magának.

Egyetlen hazugsággyárosról tudok, aki kénytelen volt szakmát váltani. Csendben, feltűnés nélkül küldték el a laptól, ahol sokáig az egyik legtalpraesettebb kollégának bizonyult. Bármelyik politikust elérte telefonon percek alatt, és a nyilatkozat egy óra múlva a szerkesztő asztalán hevert. Egészen addig, míg az egyikük kikérte magának, hogy ilyesmit mondott volna. A történet folytatása kísértetiesen hasonlít a film cselekményére: a szerkesztő a jegyzeteket kérte, amik a winchesterrel együtt véletlenszerűen elszálltak a gépből. A céges telefon híváslistája nem jelezte a beszélgetést, amit - mint "kiderült" - az otthoni készülékről folytattak, az pedig nem rögzíti a hívásokat. A vádaskodó kérdések végül egész hazugság-örvénybe kergették az illetőt, és onnan nem találta az egérutat. A hírek szerint ma ingatlanügynök, és sokkal jobban keres, mint újságíró korában.

Stephen Glass A hazugsággyáros című filmben elmeséli, hány embert kellett átvernie ahhoz, hogy hamis cikkei megjelenjenek. Felsorolja, a készülő anyag hány ember keze alatt fordul meg, és közben hányan ellenőrzik az információt, az adatokat. Mondanom sem kell, Magyarországon legfeljebb egyetlen kontroll őrködik az újságírás tisztasága felett: maga a szerkesztő. Komolytalan akadály, bárki átugorja. Még félnie sem kell: az említett példákból kiderül, hogy a következmény nélküli országban nem veszít sokat az sem, aki kudarcot vall.

Harmadéves egyetemista koromban az új tanárunk arról tartott előadást, hogy az újságíró az az ember, akit a többiek az igazság felkutatásával bíznak meg. Legyen ott, amikor az adóba befizetett pénzt a politikusok elköltik, ellenőrizze, hogy arra költik, amivel megbízták őket. Az újságírót azért fizetik, azért kap belépőt mindenhová, azért hord kockás inget, hogy legyen valaki, akinek hinni lehet. Még most is logikusnak tűnik. Miért kell mégis moziba menni ahhoz, hogy higgyünk is benne?

Gyárfás Dóra

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK