Kutyafája

Nem vagyok benne biztos, hogy a filmkritikusnak feltétlenül állást kell foglalnia és el kell mondania, egy kritikában, hogy mi is az adott filmről a véleménye, hogy meg kell mondania, tetszett-e neki a film, vagy sem, még talán sejtetni sem fontos a karakán, a film után három-négy mondatban általában össze is foglalt véleményét, ugyanis a kritikus sohasem objektív, meghatározza a kritikáját az ízlése (Gadamer szerint az ízlés fogalmát felváltotta az esztétikai minőségérzéké; de én maradok tisztelettel, a könnyebbség kedvéért az ízlésnél), a műveltsége stb.; egy kritikus jó szívvel ajánlhat, felhívhatja egy filmre a figyelmet: röviden: a Dogville-t, Lars von Trier filmjét, mindenkinek, minden kéthetente legalább egyszer moziban megforduló embernek meg kell néznie.

Pedig a Dogville vetítésén a mellettem ülő középkorú férfi folyamatosan fanyalgott, unalmasnak találta a filmet, izgett-mozgott, a film után a folyosón többen voltak azok, akik azt mondták, hogy lehet, hogy von Trier jó rendező volt, de már nem az, a Dogville rossz, a Dogville csapnivaló film.

Egy biztos: Lars von Trier zseniális rendező, a Dogville ötlete, forgatókönyve, képi világa feledhetetlen, érdekes, és legalább annyira inspiráló, mint volt annak idején a Dogma (abban is már el volt ásva a kutya) mozgalom (igaz még nem múlt idő, de kétségtelen, hogy a Dogma atyjának, Triernek, már semmi köze hozzá): idézni kellene Bazint, és mindenkit, aki valaha valamit írt a színház és a film kapcsolatáról: ugyanis a Dogville színház is, film is, színdarab is, népszínmű, véres komédia, és több köze van Brechthez, mint mondjuk Bergmanhoz, több köze van az amerikai dráma aranykorához, mint, mondjuk, Antonionihoz.

A film egy leginkább színpadnak nevezhető díszleten (díszleten és nem díszletben; a házakat csak alaprajzuk körvonalai jelzik, sok a daruról készített magaslati felvétel) játszódik, egy Dogville nevű városban, ahol nem élnek többen, mint Gombosszegen, vagy egy átlagos ötszintes panelben. Itt talál menedéket a gengszterek elől menekülő Grace, vagyis Nicole Kidman. A falu rövid vita után befogadja. A film kilenc részének legalább fele a dogville-i boldog napokról szól. Grace beleszeret Tomba, aki meggyőzte a helyieket arról, hogy mind a falu, mind Grace jól jár azzal, ha Grace náluk marad. A falusiakat többek között Lauren Bacall (Bogart exneje), Ben Gazarra (Cassavetes egyik kedvenc színésze), a rendező szívének kedves, remek színészek (Jean-Marc Barr, Stellan Skarsgard) alakítják, nem sorolom tovább: aki rossz színészvezetőnek tartotta Triert, az a Dogville után megváltoztathatja a véleményét: megannyi helyzetgyakorlat, ajtó nincs, csak ajtónyikorgás, minden utca, minden ház csak egy vázlat, egy skicc, és vicc (még a kutya is: a puszta rajz morog): a Dogville ironikus, és helyenként (a humor sem volt korábban Trier erőssége) igen szórakoztató, humoros film. Trier felidézi a film-noirokat, a hetvenes évek nagy gengszterfilmjeit, elszórakozik az amerikai mozik sutaságán, a viktoriánus erkölcsökön. Dogville kimutatja a foga fehérjét: a legalább két tucatnyi DV-kamerával felvett mű minden beállítása merész, megkockázatom, zseniális (ki merne ma egyszerű fehér vászon elé állítani színészeket Trieren kívül), számtalanszor kihasználja, hogy egyszerre több minden megmutatható a vásznon, hiszen nincsenek falak: látható például, ki mint tesz-vesz a helyiek közül, miközben Grace-t megerőszakolják.

Sokszor kellene megnézni a Dogville-t, hogy minden apró momentumra oda lehessen figyelni, a feliratokra a házak falán, az autókra, az utcanevekre, de az már első ránézésre világos, hogy itt többről van szó: hogy itt arról látunk valamit (talán filmet) - erkölcsről, társadalomról, arról, hogy hogyan változik a véleményünk, a képünk azokról, akiket közelebbről, majd még közelebbről megismerünk – amiről Aronson vastag könyvet írt (a Társadalmi lény-t: a Dogville társadalmi pszichológia alapvetés is, ahogy erkölcs-filozófiai alapvetés is), és mint ilyen, komor (minden humora ellenére), kegyetlen és pesszimista film. És annak ellenére, hogy a velem egy moziban ülők többsége fanyalgott, kötelező darab: legalábbis a filmet készítőknek vagy készíteni akaróknak mindenképpen: Triertől van mit tanulni. Úgy fújja át a végén valóban bekövetkező döbbenetes katasztrófa szele az egész darabot, hogy a végén még a legelutasítóbb nézőnek is hideglelése lett. A Dogville vitathatatlanul lenyűgöző kísérlet: pedig a kilenc jelenetből jó néhányban a színészek nem csinálnak mást, csak azt, amit minden színészgyakorlat-órán, már főiskolás korukban is csináltak.

Kolozsi László
magyar.film.hu