Kikötői hírek

Robert Guédiguian két éve Európa-filmdíjat nyert munkájában arról beszél, amitől  leginkább fél. A kétségbeesésre okot adó események helyszíne - ahogyan az alkotó mind a tíz filmjében - Marseille. Guédiguian filmjében senki sem napfürdőzik, ember nem rohan párja felé a tengerparton, szeretkezni csak a bátraknak jut eszébe - de abban sem lesz köszönet.

Ebben a városban hajnalban kel a középkorú Michele (Ariane Ascaride), hogy a halpiacon robotolva eltartsa három éve munkanélküli, alkoholista férjét, a narkóért önmagát áruba bocsátó lányát, Fionát (Julie-Marie Parmentier) és csecsemő unokáját. Még ezen a nyáron prostituálódik, hogy önmagát haláláig szobafogságra ítélő kamaszlányának megszerezze a heroint egy majd mindig üres bár tulajdonosától. Gérard (Gérard Meylan) a dealerség és az egykoron számára sokat jelentő nő kifosztása mellett súlyosabb bűnöktől sem retten vissza.

Paul (Jean-Pierre Darroussin), a hajdani dokkmunkás hátat fordított protestáló szakszervezeti társainak, fölvette végkielégítését, hogy részletre drága autót vehessen magának, majd pedig taxisként kössön ki a tönk szélén. Nyugdíjas (balliberális) szüleit és a kurvákat látogatja. Előbbieknek folyvást hazudik.

Viviane Froment (Christine Bucher) fogyatékos gyereknek zenét tanít, és már-már undorodik nárcisztikus, ifjú hölgyekkel csak kokettálni képes, az eszméket a bon-mot-val keverő, szánalmas monológjaival önmagát szórakoztató építész férjétől (Jacques Pieiller). Mme Froment keveset beszél, de annak értelme van. A tehetős, szélsőjobboldali politikusok által uralt városban viszonyt kezd egykori patronáltjával, a börtönből szabadult, nála talán másfél évtizeddel is fiatalabb, észak-afrikai Abderamane-nal (Alexandre Ogou).

A Nyugodt város-ban hamarosan három gyilkosság történik. Az egyiket könyörületből követik el. Noha a főbb szereplők majd mindegyikének köze lesz a másikhoz, itt senki sem dob mentőövet a fuldoklónak. A kvázi-házasságot nem lehet helyrehozni, az élőhalottat nem lehet gyógyítani. A kudarc, a bukás, az összeomlás elkerülhetetlen. Ki ragad pemzlit, mikor dől a tető?

Claude, a grúz csodagyerek azonban kitartóan játszik szintetizátorán a Pharo-parkban; versenyzongorára gyűjt. Ugyanolyan abszurditás, amikor Beethovent szólaltatja meg, mint Viviane és Abderamane meztelen teste a szőnyegen. Guédiguian Marseille-jében egy fiatal lány arcán csak akkor jelenik meg angyali mosoly, amikor anyja kezében megvillan az injekciós tű. Az önmagát magányra ítélő Paul talán már képtelen lesz elhinni, hogy a szerelemért nem fizetnek, és nem is vesznek fel érte bankkölcsönt.

A nyugodt város csöndes, mert már nem veri föl a segélykiáltás. A hajdani munkás-fellegvárban az Internacionáléval ugyanúgy szórakoztatnak, mint a globalizációellenes fajvédők baráti ankétján a hátborzongatóan gátlástalan kijelentéssel: a született franciákat az idegenekkel szemben előnyben részesíteni ugyanolyan magától értetődő, mint hogy a feleség jobban szereti a férjét más férfiaknál.

Guédiguian nem vesződik reménykeltéssel. Nem csibészkedik csodás fordulatokkal, nem machinál isteni közbeavatkozással: nála a lehetetlen szó szerint értendő. Narkós portréja megrázó, kegyetlen, szemérmetlen, ugyanakkor: a francia rendező-forgatókönyvíró tudja, mi az, hogy áldozathozatal.

Nem hiszem, hogy a direktor sokat bajlódik a színészvezetéssel. Szerencsés ember: virtuális állandó színtársulatának tagjai hivatásuk nagymesterei. Filmjében minden színről színre látszik: a gyűlölködés szánalmas, a sokszínűség maga az élet.

Horeczky Krisztina
magyar.film.hu