Amerikai psziché - az erőszak természete

Ha igaz az ókori bölcselet, mely szerint komédiának nevezhetjük azokat az alkotásokat, melyek rosszul kezdődnek és jól végződnek; tragédiának pedig azokat, amelyek jól indulnak, de rossz véget érnek; akkor már a Kóla, puska, sültkrumpli első jelenetei után szoronghatunk. Eleinte ugyanis még van min nevetni: egy kutya történetét ismerhetjük meg, akinek gazdája az állat hátára erősített puska véletlen elsülésének áldozata lett. Mondanunk sem kell: a "jelmez" az ő ötlete volt.

Michael Moore - a film írója, rendezője és producere - faarccal faggatja a helyi rendőrt arról, hogy a kutya megkapta-e a megfelelő büntetést tettéért, azaz bűnvádi eljárás indult-e ellene. Alanya pedig ugyanilyen faarccal válaszolja, hogy nem. Bár állítólag az Egyesült Államokban nincsenek rendőr-viccek, alapjuk biztos lenne.

Legalább ennyire mulatságos a második epizód, amely egy különleges banki szolgáltatásnak jár utána: létezik olyan takarékfiók az Egyesült Államokban, ahol a számlanyitáshoz automatikusan egy fegyver is jár ajándékba. Ennél már csak az a viccesebb, ahogy a banktisztviselő mindezt kezeli. De a hétköznapi bevásárlás része is lehet a fegyverszerzés: senki nem kér engedélyt Moore-tól, aki egy helyi bevásárlócsarnokban oknyomoz. Az emberi butaságról forgatni hálás feladat, mert lépten-nyomon tettenérhető, Moore azonban ennél komolyabb feladatra vállalkozott: az amerikai nép fegyver-imádatáról és a gyilkosságig fajuló agresszivitásról szeretne többet megtudni.

A kutatás apropóját pedig a Columbine középiskolában történt tragédia és egy 6 éves kisfiú esete adja, aki osztálytársát ölte meg a nagybátyjától lopott pisztollyal. Az egyre fiatalabb bűnelkövetők tetteire nyilvánvalóan a felnőtt társadalomban keresendő a magyarázat.

Amerikában a fegyvertartás általános, legfeljebb az nem, hogy a magnum kibiztosítva lapul a párna alatt. Erre csak az a tofutermesztő farmer vetemedik, aki szerencsésen megúszta a büntetést, miután az oklahomai bombarobbantás résztvevőjeként nem találtak bizonyítékot ellene. Pedig az arca épp elég bizonyíték lenne. Nincs az az Oscar-díjas színész, akinek tekintete, megfeszült vonásai ennyi félelmet tudnának sugározni és kelteni egy időben, és ennyi visszafojtott agresszivitást tükröznének. Sok más erénye mellett ez a dokumentumfilmezés egyik legizgalmasabb eleme: a hazugságaiban is őszinte, mindent leleplező emberi arc.

Moore arcát ugyan kicsit sokat látjuk, de ezzel csak a riportkészítés hagyományos - nálunk azonban szokatlan - módszerét reprezentálja: "magam járok utána az ügynek". Kanadáig megy el a válaszkeresésben, ahol kiderül, hogy az emberek nyitott ajtók mögött alusszák békés, boldog álmukat. Az amerikai kormány felelősségre vonásáig megy el Moore, az agresszív külpolitikának a társadalomra tett hatását firtatja. A média szenzációéhes és félelemkeltő mechanizmusáig megy el, mely manipulál, és rettegésben tarthat egy egész országot. Végül a megvezetett társadalom lelkében a rasszizmust találja. Kár, hogy mindezt kissé demagóg formában tárja fel.

A Kóla, puska, sültkrumpli sajnos sosem hagy lehetőséget egy másfajta válaszra. A béke és a bizalom harcosaként legalább olyan agresszív, mint azok, akik lőnek is. Az idős és súlyos beteg Charlton Heston megszégyenítése - még ha bizonyos szempontból jogos is - rossz szájízt ad a történetnek, különösen, hogy a film zárójelenetének egyike. Azért mindenről valószínűleg nem ő tehet.

Michael Moore küldetésének valószínűleg sosincs vége, annyit azonban kétségkívül elért, hogy ügye nemzetközi figyelmet kapott, ő pedig jó pár díjat besöpörhetett.

Gy. D.