A túlélők szomorúsága

Akit egy kicsit is érdekel a mozi, már valószínűleg hallott Roman Polanski új filmjéről. A zongoristát megelőzte a híre: számos fesztiválsikert ért el és díjak sorát kapta az elmúlt évben, de a legnagyobb publicitással kísért elismerés csak nemrégiben érte: hét Oscar-jelölésből hármat meg is kapott, elvitte a legjobb rendezés, a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb férfi főszereplő díját. A film alapjául szolgáló könyv, Wladyslaw Szpilman önéletrajzi munkája már kapható magyarul a könyvesboltokban.

A film hűen követi Szpilman önéletírását, gyakran szó szerint filmesíti meg a szöveget. Szpilman rögtön a háború után megjelent könyve azt meséli el, hogyan élte túl a szerző - aki egyébként zongoraművészként és zeneszerzőként komoly hírnevet szerzett Lengyelországban - a második világháborút. A könyv ereje pontosságában, tömörségében és kíméletlen őszinteségében rejlik. Megdöbbentő olvasmány, és nem elsősorban szörnyű témája miatt, hanem azért, mert Szpilman úgy képes ítéletet mondani a korról és az emberekről, hogy - noha önmagát sem tévedhetetlennek, sem valamiféle emberi nagyságnak nem állítja be - erkölcsi érzéke soha egy pillanatra sem hagyja el.

A könyv első pillantásra is szinte kiált a megfilmesítésért, hogy aztán az alaposabb olvasás gyorsan lebeszélje az elhamarkodott rendezőt. Mert bár tele van nagyszerű és izgalmas jelenetekkel, a történet nagy része arról szól, hogy egy éhező ember hónapokig hogyan húzza meg magát üres lakásokban, padlászugokban és pincékben, hogyan tanulja meg felfüggeszteni az életműködését, hogy aztán - leginkább talán szerencséjének hála - képes legyen kibírni a szovjet csapatok bejöveteléig.

Tehát ez az egyik probléma: hogyan ábrázoljuk az eseménytelenséget, a hosszú, ám mégis éhezés gyötörte napokat és heteket. A főhős ráadásul rengeteget van egyedül - sőt, valójában mindvégig egyedül van, zárkózottsága és magánya még családja körében sem oldódik fel -, így ez újabb dramaturgiai kihívás elé állítja a forgatókönyvírót. A harmadik strukturális probléma pedig a főhős kívülállóságából származik: inkább szemléli az eseményeket, mintsem részt venne bennük, inkább történnek vele a dolgok, mintsem ő alakítaná a sorsát.

Mindezekből jól látszik, hogy A zongorista megfilmesítése valójában megoldhatatlan feladat. Képzeljük csak el: a film egy olyan emberről szól, aki sodródik az eseményekkel, egyre magányosabban, és egyre kevesebb dolog történik vele. A legnagyobb tette, hogy nem hal éhen.

Ám A zongorista nem ilyen film, noha a fenti leírás tökéletesen igaz rá. Izgalmas, pontos, gyönyörű, felemelő alkotás. Hogyan?