Szürke öltöny, kék bársony - Richard Hawley koncertje

A leginkább az ötvenes-hatvanas évek Amerikáját idéző zenei világot képviselő Richard Hawley nem a tizenéveseknek zenélt, ennek megfelelően korban vegyes összetételű közönség volt kíváncsi londoni koncertjére, mely előtt az effektfüggönyös Maps is fellépett. Angliai tartózkodásunk alatt igyekeztünk minél többféle, nálunk még nem látott előadó fellépését megtekinteni, a negyvenes retrodalnoktól kezdve a helyi kedvenc rapperen át a felkapott gitárzenekarig.

Az idei NME Shockwaves Awards turné keretében több kurrens előadó is rövid koncertsorozatra indult februárban, megelőzve az NME Awards díjkiosztót, melyet február végén tartanak. Szerencsére nemcsak az újság által "szponzorált", és gyakran indokolatlanul istenített fiatal indie zenekarok kapnak ilyenkor lehetőséget, hanem olyan előadók is, mint például a negyvenet nemrég betöltött Richard Hawley, aki ezen az estén London egyik legpatinásabb koncerttermében, az Astoriában lép fel.

Az NME Shockwaves turné Richard Hawley esetében azt jelenti, hogy néhány brit nagyvárosban léphet fel, két feltörekvő zenekar támogatásával. A rövid turné itt Londonban ér véget, ahol az eredetileg mozinak épült Astoria ad otthont a koncertnek. A régivágású rockandrollt nyomó Vincent Vincent and the Villains rövid átmozgató, bemelegítő műsora közben érkezve megállapítható, hogy ezen az estén igencsak változatos a közönség összetétele: húszéves, menő frizurás titánok ugyanúgy vannak a nézőtéren, mint galambősz családapák, az átlagéletkor olyan 35 körüli lehet. Bár a briteknél ellentétben az itthoni szokásokkal általában is komolyan veszik a korai kezdési időpontokat (vagyis ha egy koncert 8-ra van meghirdetve, az el is kezdődik maximum 5 perces késéssel), az Astoria e tekintetben még szigorúbb, és még alig múlt 8 óra, amikor már színpadon az este második zenekara, a Maps.

Egy northamptoni zenész, Richard Chapman egyszemélyes projektje ez, amely azonban koncerteken szabályos zenekarrá egészül ki: Chapman hol gitározik, hol ennivaló analógszintetizátorokat bütyköl, mellette dobos, basszusgitáros és két másik billentyűs van a színpadon. A Maps ennek megfelelően elszállt, széteffektezett zenét csinál, amely azonban rendkívül dallamos, és leginkább az ún. "cipőbámulós" zenekarokat idézi meg, még abban is, hogy Chapman éneke alig hallható a zajfüggönyön keresztül. (Ez sokak szerint nem is feltétlenül baj, tekintve, hogy a Maps Achilles-sarkának általában a szövegeket tekintik.) Ha az ember először szembesül a Maps zenéjével koncerten, könnyen rabul ejthetik az álomszerű dallamok és az emelkedett hangzásvilág (főleg az olyan hibátlan popdalok esetében, mint a You Don't Know Her Name), de egy idő után egyre feltűnőbb, hogy Chapman esetében inkább szobazsenivel van dolgunk, sem mint színpadkész előadóval, éppen ezért a koncert sem igen tudja végig lekötni a gyanútlan hallgatót.

Ha a Maps a szférák zenéje a maga szintiorgazmusaival, akkor az est főattrakciója, Richard Hawley az ötvenes-hatvanas évek Amerikájába visz bennünket, pedig egy ízig-vérig angol előadóval van dolgunk, méghozzá Sheffieldből. Leginkább Roy Orbison, Johnny Cash vagy maga Elvis Presley köszönhet vissza dalaiból, melyek akár David Lynch Kék bársony-ában is felbukkanhatnának. Persze mindezek Hawley saját szűrőjén keresztül, jól megírt, egyedi dalok formájában kerülnek a közönség elé, mely legutolsó, tavaly nyáron megjelent lemezét már bevásárolta a Top 10-be is, Hawley pedig egy jelölést is kapott a Brit Awardson a legjobb férfi előadó kategóriájában.

Most 9 után lép színpadra négyfős kísérőzenekarával, ódivatú szürke öltönyben, és megköszöni az NME-nek, hogy "gondolnak egy olyan vén szarra is, mint én vagyok", majd a zenekar belecsap a Valentine-ba, és a közönség erre hajlamosabb része máris elvonatkoztathat a kedd esti Tottenham Court Road zsivajától, és egy bárba képzelheti magát hajnali 3-kor, valahol a Vadnyugaton. Hawley ugyan sűrűn foglalkoztatott session gitárosként is keresi a kenyerét, de igazi erőssége nem is a hangszeres tudása, hanem a mai mezőnyben páratlan bariton énekhangja. Ez szerencsére nemcsak a lemezen, hanem élőben is kiválóan érvényesül, és szinte stúdiókészen csendülnek fel a dalok Hawley két legsikeresebb albumáról, a Coles Corner-ről és a Lady's Bridge-ről.

Richard Hawley - Born Under A Bad Sign

A karrierje nagyobbik részében csak másodhegedűs Hawley most kiválóan tölti be a frontember szerepét is, végig közvetlenül kommunikál a közönséggel, szinte minden számot egy rövid, tréfás felkonffal vezet be, és akkor sem jön zavarba, amikor egy tökrészeg alak kiabál neki valamit, hanem frappáns riposztokkal szereli le a bajkeverőt. "Csinálj már valamit, te vagy ma itt a sztár!" - szól a felkérés. "Az lehet, te viszont kurva részeg vagy" - zárja le a témát Hawley, és belekezd a következő számba, míg nem sokkal később egy feltűnően bizonytalan járású, kopaszodó negyvenes férfit kísérnek ki az egyébként rendkívül udvarias biztonsági emberek a mellékhelyiség felé pont az orrom előtt.

Közben sorjáznak az elegánsan melankolikus, méltóságteljes dalok, melyekhez az olajozott masinaként működő zenekar nagyszerűen asszisztál, és hol rockabilly (Serious), hol steel gitáros country elemek (Lady's Bridge) kerülnek túlsúlyba, hol pedig szép, csilingelő kíséret dominál (Born Under A Bad Sign). Hawley élőben is bizonyítja, hogy a mai brit popmezőny egyik valódi egyéniségéről van szó, és talán még azokat is meggyőzné, akik öregesnek tartják a zenéjét.

(Richard Hawley, London, Astoria, 2008. február 12.)