Hard-Fi: A mi zenénk több lábon áll

Két listavezető lemez után már bátran elmondható a Hard-Fi-ról, hogy az egyik legsikeresebb mai brit zenekar, amely három éve ilyenkor még egy hálószobában bajlódott a bemutatkozó albumának felvételeivel. Richard Archer énekes mindemellett elővárosi unalomról, túl gyorsan befutó zenekarokról és a zenélés öröméről mesélt az [origo]-nak.

Két brit No. 1 lemez és megerőltető turné után vagytok, most legalább lazítotok éppen?
- Nem, épp az új kislemezünket promótáljuk, és közben már egyre többet gondolkodunk a következő lemezünkön. Főleg, hogy a második albumunk már egészen más körülmények között született, mint az első, ami egy itt-ott kezdetleges körülmények között felvett lemez volt. Azóta építettünk egy saját stúdiót, és a második lemezből elég sok idő elment azzal, hogy ismerkedtünk a stúdióval, a felvételi technikákkal, most viszont már tapasztaltabbak vagyunk, ezért a harmadik sokkal gyorsabban fog menni. Egyelőre még csak ötletelünk, dalokat írunk, aztán hogy mikor lesz ebből valami, az még a jövő kérdése. De van mit csinálnunk, az a lényeg.

Az a két év, ami az első és a második lemezetek megjelenése között telt el, sorsfordító időszak volt a zenekar történetében, hogyan emlékszel vissza rá?
- Hát bármennyire is sikeres volt, azért az egész egy nagy hullámvasút volt így utólag. Először is, csináltunk egy bemutatkozó lemezt, először korlátozott példányszámban, de még utána is az volt a célunk, hogy eladjunk belőle 60 ezret, amennyi eredetileg ki lett nyomva. Aztán elment ennek a többszöröse, új és új turnékat kötöttünk le, egyre fáradtabbak voltunk, hónapokig nem láttam a barátaimat, ráadásul közben az édesanyám is meghalt, szóval igazából borzasztó nehéz időszak is volt egyben. Ugyanakkor olyan sikereket értünk el, amikről csak titkon mertünk álmodni, fantasztikus helyekre jutottunk el, teljesen megváltozott az életünk.

A dalszövegeidben fontos szerepet játszik a város, ahol laktok, vagyis Staines. Hogyan mutatnád be a helyet valakinek, aki még sosem járt ott?
- Staines először is kicsi város, nem messze Londontól, ami fontos, mert egy alvóvárosról beszélünk. Biztos vagyok benne, hogy nálatok, Magyarországon is vannak ugyanilyen városok. A főutca ugyanolyan, mint bárhol máshol, ugyanazok a boltok, ugyanazok a márkák köszönnek vissza. Viszont nem igazán vannak szórakozóhelyek, éttermek, van egyetlen vacak klub, és gyakorlatilag nem lehet itt csinálni az égvilágon semmit. Ha az ember itt fiatal, könnyen lehet az az érzése, hogy megbolondul ezen a helyen. Bemehetsz persze Londonba, de legkésőbb 11-kor vissza kell jönnöd, mert indul az utolsó vonat. Hát itt élünk mind a négyen.

Most már megtehetnéd, hogy elköltözz, mondjuk Londonba, nem?
- Lehet, de igazából az utóbbi időben annyira kevés időt töltöttünk itthon, hogy nem is nagyon gondolkoztam ezen. De az biztos, hogyha elköltöznék, akkor nem Londonba, hanem inkább egy másik országba, egy teljesen másik kultúrába mennék. A másik meg az, hogy minél több helyen jártunk, annál inkább megtanultam megbecsülni a várost, ahol élek, meg ahol az összes barátom is él. Olyan ez, mint az iskolában volt annak idején: utáltunk bejárni, persze, de ahogy valaki egy másik suliból elkezdte ócsárolni a mienkét, akkor hirtelen mégis feltámadt bennünk a lojalitás.

2005-ben jelent meg az első lemezetek, amikor mellettetek még számos új gitárzenekar futott be Nagy-Britanniában. Mit gondolsz, minek köszönhető elsősorban, hogy ilyen erős mezőnyben tudtatok befutni a teljes ismeretlenségből?
- Leginkább talán annak, hogy a mi zenénk több lábon áll. Nemcsak a hagyományos rockzene volt ránk hatással, hanem imádjuk a régi soult, meg a klubokban hallható tánczenéket is. Ha megnézed, a mai zenekarok jó részéről meg lehet mondani, hogy a Beatles, a Kinks, a Joy Division vagy a Smiths nyomán indultak el. Mi ettől kicsit különbözünk, hiszen különböző eredetű műfajokat házasítunk, mint tették azt a Clash vagy a Specials.

Számotokra jó dolog az, hogy ekkora igény van a gitárzenekarok iránt, vagy inkább csak a konkurenciát látjátok a többiekben?
- Jó és rossz oldala is van ennek. Nekünk nyilván jó, hiszen volt idő, amikor az emberek klubokba jártak koncertek helyett, és akkor a rockzenekarokra nem nagyon volt igény. Aztán jött a Strokes New Yorkból, utánuk meg a Libertines, és megváltozott minden. Újra sikk koncertekre járni, az ember rengeteg zenekar közül válogathat, és ez azt gondolom, hogy jó. Másrészről viszont a lemezkiadók szerintem túl gyorsan akartak túl sokat leszakítani ebből, és ennek köszönhetően hetente dobnak fel új együtteseket, akik közül a legtöbben egyszerűen túl korán jutnak idáig, még arra sincs idejük, hogy megtalálják a saját hangjukat. Kár értük, mert így egy idő után eltűnnek a süllyesztőben anélkül, hogy kiderült volna, mi is van bennük igazából. Mondjuk a U2 vagy az R.E.M. sem rögtön lettek meghatározó zenekarok, nekik is kellett 3-4 album, mire tényleg megtalálták a nyerő receptet, éppen ezért képtelenség egy kezdő bandától ilyesmit elvárni.

A Hard-Fi-nak viszont szinte minden összejött az elmúlt években. Milyen ambícióitok vannak még, van-e konkrét célotok a közeljövőben?
- Hát azt leszámítva, hogy még jobbak szeretnénk lenni és még jobb lemezeket szeretnénk csinálni, más konkrétum nincsen... Talán idekívánkozik, hogy egyrészt nagyon sokat dolgozunk, gyakorlatilag komoly verseny, amibe beszálltunk, és ilyenkor néha az ember hajlamos elfelejteni, hogy valójában mi azért kezdtünk zenélni, mert csak jól akartuk magunkat érezni. Erre akkor jöttem rá, amikor tavaly a Glastonbury fesztiválon Damon Albarn (Blur, Gorillaz) az Africa Express nevű projektje keretében nyugati és afrikai zenészek játszottak együtt. Ez tényleg örömzenélés volt, fantasztikus zenészeket ismertünk meg, mi hozzájuk képest a betanult négy akkordunkkal sehol sem vagyunk. De ez nem is erről szólt, hanem a zenélés öröméről.