Cím nélkül...

Vágólapra másolva!
 
Vágólapra másolva!

[...] Azt est másik zenetörténelmi jelentőségű újdonsága Bartók "Tánc-szvit"-je [mai zenei illusztrációnk - a szerk.], világhírű szerzőjének talán legfrissebb, legragyogóbb zenekari műve. Bartók az ősi primitív szenvedélyek forradalmi felfedezője, az élet legmélyebb dinamikáját feltáró géniusz, itt csillogó játékkedvvel szövi népies (de saját és nem népdal-) témáit öt táncba, melyet finom melankóliájú ritornell köt össze és duhaj, vad finálé zár le. Földalatti, sötét erők misztikus súlyos ritmusaiból színes, csodálatosan tarka világ bontakozik ki: ez a harmonikus "játéköröm" ilyen letisztult formájában új hang Bartók költészetében. Magát a hihetetlen gazdag hangszerelőfantáziát is bűvkörébe vonja ez a játékharmónia, minden könnyen folyik, még a legszeszélyesebb fordulatokat is csillogó hullámjáték tartja egyensúlyban.

(Pesti Napló, 1923. nov. 20. - Tóth Aladár)

Forrás: Bartók breviárium. Zeneműkiadó, 1974. Összeállította Ujfalussy József, szerkesztette Lampert Vera


Somogyi László emlékezése

Tizenhat éves voltam, mikor a Táncszvitet először hallottam. Helyesebben mondva: jelen voltam a Buda és Pest egyesítésének 50 éves évfordulóján tartott ünnepi hangversenyen - azaz a Táncszvit szinte bukásnak nevezhető bemutatóján. [...] Az előadás színtelen egykedvűsége, lelketlen értetlensége és a zenekar ellenszenvesen rosszindulatú játéka nemcsak hallatszott, hanem nyíltan látható is volt. Mindez csak fokozta az akkori, főleg hivatalos meghívottakból álló közönség már eleve eltökélt visszautasító magatartását. Érthető, hogy Bartók utána úgy számolt be erről a bemutatóról, hogy "néhány részlet úgy hangzott, mint egy olvasópróbán".
De jelen voltam egy évvel később a Táncszvit második előadásán is, mikor Václav Talich remek vezényletével a Prágai Filharmonikusok budapesti vendégszereplésükkel olyan megértően virtuóz előadásban adták elő ezt a remekművet, hogy a közönség lankadatlan lelkesedésére a darabot teljes egészében meg kellett ismételniük! Ez a csodálatos előadás eltörülhetetlen benyomást tett rám, és leghőbb vágyam lett, hogy a darabot valaha én is dirigálhassam. Ennek beteljesüléséig még jó néhány évet várnom kellett, csak 1937-ben adódott erre alkalmam. Azonban máig sem értem, hogyan merhettem ezt az akkoriban még valóban nehéznek vélt művet életem második hangversenyén elvezényelni.
[...] Csak fiatalos lelkesedésem és önbizalmam indíthatott arra, hogy mindennek ellenére volt bátorságom megkérni Bartókot, hogy jöjjön el az egyik próbámra. Előtte sohasem beszéltem vele, növendéke sem voltam, és karmesteri képességeimet sem ismerhette. [...] Megígérte, hogy eljön a főpróbára. [...] Megjelenése fokozta ugyan magamba vetett hitemet, de ugyanolyan mértékben nőtt az izgalmam, mikor dirigálás közben a Városi Színház sötét nézőterének hátsó soraiban megpillantottam Bartók jellegzetes világító szemeit. Mielőtt a Táncszvitbe kezdtünk, odasiettem üdvözölni, de sok udvariaskodásra nem adott alkalmat, mert Bartók a sok szóbeszéd helyett szeretett a tárgyra térni, és halk hangján csak annyit mondott. "Na most halljuk..."
[...] Az első három tétel minden megállás nélkül lement, de röviddel a "molto tranquillo" elkezdése után éreztem, hogy valaki a nézőtérről húzogatja a nadrágom szárát. Hátrafordulva láttam, hogy Bartók az, aki ilyen finoman kívánta tudtomra hozni, hogy valamit megjegyezni kíván. Leugrottam piedesztálomról, és ő csendes hangján, szerényen a következőket mondta:
- Úgy emlékszem, mikor a darabot írtam, gyorsabb tempót képzeltem - és ennek ellenőrzésére elővette centiméter formájú metronómját (melyet, azt hiszem, mindig magával hordott), beállította a megadott sebességre, és meglendítette a pendulumját.
Persze hogy igaza volt. [...] Másodszor nekikezdve a IV. tétel már folyamatosabb lett, és azt hiszem, Bartók meg lehetett elégedve a továbbiakkal is, mert más lényeges megjegyzésére nem emlékszem - csak lengő metronómja van ma is előttem! [...]

Forrás: Kerekes István: Volt egyszer egy karmester - Somogyi László és kora, 2005


Kosztolányi Dezső: Bartók Béla

(Ezüstfej. Egy ezüstszobor finom feje, melyet az ötvös pirinyó kalapácsokkal dolgozott remekbe, esztendők munkája során. A test, mely a negyvennégyéves fejet emeli, törékeny, kicsiny, szinte eltűnik a szobában, hol nappal is lámpa ég. Taglejtései alig vannak. Mire is valók lennének ezek? Minden erő, lendület kell, hogy művészetébe fusson, a zenébe, hol szabadon lehet hadonászni, égignyúló karral, mozogni, önkívületes álomban. Legföllebb a szem él még az arc nyugodt síkján, a homlok fiatal hava alatt, a villogó, figyelő, sötét szem, a látó agyvelő, mely kiugrik koponyánk legmesszebb levő hegyfokára s az ismeretvágy kétségbeesésében két kukucskáló-lyukat tör magának, hogy a világba nézzen, lássa, mi van körötte. Én utálom azt a felfogást, mely a művészt keresi a hétköznapi életben. Tudom, voltak hatalmas zeneszerzők, kik inkább potrohos sekrestyésre hasonlítottak, vagy tehénhajcsárokra, vagy díjbirkózókra, mint arra a képre, melyet a műkedvelő ábránd kirajzolt magának. De az az ember, ki előttem ül, testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő, és alkotásaira kell gondolnom. Környezete: Bösendorfer-zongora, melyet a Bösendorfer-cég bocsátott rendelkezésére, kalotaszegi asztal, melyre a székely atyafi kifaragta, akkurátusan "Bartók-Béla", meg fönn a falon hupikék állványon három hupikék magyar paraszttányér. Ezzel felesel lenn a zongorán néhány külföldi zenei folyóirat [...].)

(Pesti Hírlap, 1925. május 31.)

Forrás: Bartók breviárium. Zeneműkiadó, 1974. Összeállította Ujfalussy József, szerkesztette Lampert Vera

<< Előző Következő >>