Kőkorszaki csocsóval búcsúztattuk Afrikát

Afrikai nyüzsgés, kőkorszaki csocsó, fehér fekete a piramisban. Vaksötétben hagyjuk el Afrikát. Itt a kaland vége, felbomlott Szüfi szövetsége. http://videa.hu/flvplayer.swf?v=pQE1VlVInarO8X6A 

Forgattam egyet a bal kezemmel a fafogantyún, a dió formájú golyót odébb lökte a rúdra eszkábált krumpli-alakú bábu: gurult egy csöppet a hepehupás műbőrszerű felszínen. Húztam egyet a jobbal, és tekertem, ezúttal hevesebben. A golyó most gyorsabban indult útnak, eldöcögött az ellenfél furcsa dagadt játékosainak több sora mellett, megdobta egy egyenetlenség az asztalon, és begurult a pálya végén lévő lyukba. Ez az! Gólt lőttem a hátvéddel.

Most rajtuk volt a sor. A narancsszín pólós srác nem bedobta középre, hanem saját hátvédjei elé tette a labdát - úgy tűnik itt ez a szokás -, húzott és csavart egyet a fogantyún, a golyó szemmel alig követhetően csapódott a kapunkba, alig mozdíthattam a védőn. Aztán Nóra is lőtt egyet nekik, én meg bekaptam még egy gólt. Kiegyensúlyozott volt a küzdelem, pedig a fekete fiúk voltak hazai pályán.

Nem vallottunk szégyent

A durva deszkákból készült asztal kivételesen zöld-pirosra volt festve, nem úgy, mint sok másik, amelyek mali trikolórban virítottak. A tessék-lássék módon legyalult játékteret linóleum, vagy talán műbőr fedi, a focisták durván faragott fabábuk, ék alakú lábuk néhol összeér az ellenfelével. Igazi kőkorszaki csocsóasztalon nyomtunk le pár menetet a bamakói piaccal határos egyik utca kanálisszagú szélén, fekete fiatalok gyűrűjében, a helyi menők ellen, de nem vallottunk szégyent.

Kétségkívül ez volt az egyik csúcspontja a vályogország fővárosában töltött pár napnak, sőt az egész útnak. Még a csocsóasztalok üzemeltetője - egy jól öltözött, aranykeretes napszemüveget villantó srác - is beszállt. Igaz, közben egy kisfiú megpróbálta kiemelni a kisebbik videokamerát Nóra zsebéből, de ő résen volt, és még csak balhét sem csapott. Ügyesen forgatta tovább gépzsírtól fekete fémrúdra fűzött kövérkés, esetlen fafocistákat.

Piac a porban

Szerda kora délután volt, eddigre végigcaplattunk a Grand Marche-n, Bamako fél pesti belvárost is kitevő kereskedelmi negyedén, ahol minden ház alatt üzletek tömkelege áll. Ahol bádogbódékból, motorról, kiskocsiról, vagy fejen egyensúlyozott tálcáról árulnak mindenféle portékát, legyen szó teáskannáról, gyógyszerről, zöldségről, tuareg kendőről, vagy épp olajban sült sneciszerű halról.

Árusoktól és vevőktől, rettenetesen horpadt zöld mikrobuszoktól, motorosoktól és szakadt taxiktól nyüzsögnek az utcák. Emitt ősöreg varróképekkel hímeznek kendőt, amott furcsa birkabelsőségek rotyognak egy koszos tálban, rendőr sípol, autós dudál. Az étel- és csatornaszag vörös porral és kipufogógázokkal keveredik, számos helyi - főleg motoros - visel apró mintás maszkot a mérgezőnek tűnő elegy ellen.

Külön fejezetet érdemelnek a taxisok. Nincs normálisan üzemelő kocsi. Az egyiknek a differenciálműve búg rettenetesen, a másiknak a féke csikorog - pedig nem is nyomja -, a harmadik utasterében fulladozni lehet a lukas kipufogóból beszivárgó égésterméktől. Amelyik a reptérre vitt minket, azt konkrétan be kellett tolni.

Castro és a fehér fekete a piramisban

Szerda délelőtt találkoztunk a mali albínók egyesületének elnökével, délután Salif Keita albínókat segítő alapítványához mentünk. Csak Bamakóban 700 pigmenthiányos fekete keresi fel rendszeresen az alapítványt, amely elsősorban naptejjel segíti őket, de felvilágosító kampányt is folytatnak. A sok helyen még törzsi vallást követő helyiek közül sokan úgy hiszik, ha megölnek egy fiatal albínót, az nagy szerencséhez és gazdagsághoz juttatja őket.

Előfordulnak emberáldozatok, vagy hogy az apa anyjával együtt elüldözi a fehérnek született gyereket - erről az egyesület elnöke, Diallo Thierno mesélt, Che Guevara, Fidel Castro és Kadhafi tábornok képével díszített irodájában, egy furcsa, piramis alakú művelődési házban, amelynek ő az igazgatója. Naptejet akartunk nekik vásárolni a megmaradt útipénzből - ezt ők javasolták -, ám az egyetlen boltban, ahol lehetett megfelelőt kapni, csak pár tucat dobozzal volt. Maradt a készpénzadomány az alapítványnak.

Afrika, autó, alkalmazkodás

Harmadik napja vagyunk Bamakóban, és 18 napja távol otthonról. Végigautóztunk Európa és Afrika jó részén. Bögöténél generátort javíttattunk, aztán 24 órán át szinte egyhuzamban vezettünk, amit megint egy jó 20 órás menet követett.

Marokkóban sikátorokban őgyelegtünk, és a törvénysértés határán egyensúlyoztunk, aztán átzötyögtünk az Atlaszon, belekóstoltunk a Szaharába, kaptunk az arcunkba több napos homokvihart, hűtőt tisztíttatunk az opálos városban, fűtöttünk az afrikai melegben, megmártóztunk az Atlanti-óceánban, végighajtottunk a dögök útján, és a szavannán, megfordultunk ünneplő berberek és táncoló bambarák között, de a csúcspont akkor is a csocsó volt. Az út során soha ilyen közvetlen viszonyba nem kerültünk a helyiekkel, mint a közös játék során.

Nem is lett volna rá sok idő, ehhez a bamakói pár nap kellett utazás és autó nélkül. Anélkül, hogy úgy kelljen reggel felkelni, hogy ma is sok száz kilométert kell megtenni a lehető legkevesebb megállással, hogy időben elérjük a következő táborhelyet. Szüfi számlálója szerint a budaörsi benzinkúttól 9008 kilométert tettünk meg, és ugyan sok mindent láttunk, a legtöbbet mégis egymást néztük a fehér bádogdobozban.

Három, egymásnak szinte teljesen idegen ember került gyakran nyugtalanítóan közeli kapcsolatba, de a közös cél érdekében mindenki háttérbe szorította saját akaratát és alkalmazkodott. Pedig világlátásunk és életvitelünk nagyban, sőt gyökeresen eltér egymástól. Amennyire szólt ez az út Afrikáról, az autózásról, a segítségről vagy a terepjárózásról, legalább annyira szólt az alkalmazkodásról, a toleranciáról is. Szüfi szövetségén csak a legvégén jelentkeztek az első repedések, amikor már a feladatok javával végeztünk.

Késés és csomagelkeverés

Nem tudtunk búcsút inteni a Szaharának. A repülőgép éjjel - két és fél órás késéssel - vaksötétben szállt fel. Túl durván landolt az előző legénység, és bizonytalan volt, hogy a megterhelt futóművel biztonságosan fel és le lehet-e majd szállni. Már elhagytuk az algériai partokat Párizs felé, mire vörösleni kezdett a horizont.

Sok ralis volt a gépen. Itt a kék busz utasainak nagy része, a ralit egy öreg Opellel teljesítő bádogos, vagy az a két fiú, akik egy 26 éves Mercedes kombival csinálták végig a távot. Itt ül a két balesetes fiú is, akik előző nap borultak fel Toyotájukkal, már a hazaúton. Egy kecske ugrott eléjük, a hirtelen fékezéstől beblokkolt a bal hátsó kerekük, és pördültek vagy nyolcat. Nagy szerencséjük volt, kisebb karcolásokkal, zúzódással megúszták, és emberek sem voltak az út szélén, pedig alig pár perccel előtte még egy iskoláscsapat mellett robogtak el. A csuklós busz legénysége vitte őket kórházba.

Nem bánták meg a kalandot, pedig elég mozgalmasan telt nekik a rali: Nyugat-Szaharában például elkeveredtek az aknazárig egy rossz koordináta miatt. Ők a versenykategóriában indultak, ötödikek lettek, és ugyan nagyon élvezték az egészet, egyikük megjegyezte a versenyszervezéstől többet vártak: túl sok lehetőség maradt a csalásra, amit egyes csapatok ki is használtak. A balesetüknél segédkező egységekről - többek között a debreceni orvosokról vagy az ikarusosokról - csak jókat mondtak.

A párizsi csatlakozásról lemaradtunk a késedelem miatt. A poggyászunkat elkeverték. Szüfi szövetsége felbomlott.