A dolgozó emberek megfizethető kupéja, ami egy rájáról kapta a nevét – Opel Manta B 1.8 S (1986)

1975 és 1988 között 534 634 Manta B-t gyártottak, az alapmodell a bevezetés évében 8000 márkába került

Nem mindenki engedhetett meg magának drága, luxusfelszereltségű sportkupét, nekik készült az Opel Manta. Egy szép második szériás példányt próbáltunk ki.

Egy szombat reggel, 1969-ben az Opel amerikai főstilisztája, George Gallion felült egy Párizsba tartó repülőre. Furcsa, de fontos küldetésben járt, nevet keresett egy új modellnek, ezért látogatta meg a híres tengerkutatót, Jacques Cousteau-t.

Négy órát nézegették a fotókat, mire Gallion kiválasztotta a ráják családjának legnagyobb tagját, a Mantát.

Közben Rüsselsheimben a mérnökök gőzerővel dolgoztak két új modellen: a belsőségek ugyanazok voltak, csak a felépítményük különbözött. Az egyik az Ascona lett, a másik a mutatós, nyújtott orrú, dupla körlámpás, keret nélküli ablakos sportkupé, a Manta.

Hadat üzent a Ford Caprinak

1,6-os (68-75 lóerő) és 1,9-es (90 lóerő, befecskendezővel 105 lóerő) CIH-vezérlésű (Cam in Head, vezérműtengely a hengerfejben, az anyacég, a General Motors találmánya, átmenet az OHV és OHC között) négyhengeresek voltak az alapmotorok, de egyes piacokra 1,2-eseket is küldtek. Négyfokozatú kézi váltó járt alapáron, a háromsebességes GM TH-180 automata volt az extra. Az önhordó karosszériás, elől tárcsa-, hátul dobfékes, hátsókerék-hajtású kupétól sokat várt a vezetőség, ehhez illendően 1970-ben nagy csinnadrattával, szokatlan helyen, a Balti-tenger partján, a Timmendorfer strandon mutatta be.

Jól illett a valódi sportkocsi GT és a Kadett B Coupé mellé, miközben hadat üzent a Ford Caprinak.

Nagy siker is lett, 1975-ig félmilliót adtak el belőle.

De aztán muszáj volt haladni a korral, ezért már 1975-ben új ruhát szabtak rá és felfrissítették a technikáját is. A B verzión markáns orrplasztikát immár szögletes fényszórókkal toldották meg, hátul pedig a dupla körlámpák helyére téglalap formájúak költöztek, és egyelőre meghagyták a fém lökhárítókat.

A ralisportban is letette a névjegyét

A motorok sorában megjelent az 1,3-as OHC- és a 2,0 literes CIH-vezérlésű, a váltók választéka pedig ötsebességes kézivel bővült. 1977-ben elkészítették a háromajtós, ferdehátú kivitelt, majd 1982-től háromra redukálták a motorkínálatot: 1,3-ast, új, Family II sorozatú 1,8-as OHC-t, és 2,0 literes CIH-t lehetett választani.

Az Irmscher tuningcéggel és a brit Cosworth műhellyel közösen 1981-ben megkonstruálták a legerősebb és legkívánatosabb Mantát, a 400-ast, 2,4 literes, 16 szelepes motorral, amely

utcai verzióban 144, a rali specifikációban 230 lóerőt adott le,

de állítólag akár 340 lóerőig is lehetett húzni. Ez a 400-as sorozat mindössze 245 példányos volt és homologizációs célokat szolgált, Walter Röhrl egy Mantával műszakilag azonos Ascona 400-assal szerezte meg második világbajnoki címét 1982-ben, ami után már mindenki összkerekes autóval lett világbajnok.

A B-csoportos Opel Manta 400 gyári színekben Forrás: Autowp.ru

Az alapmodell 1982-ben nyerte el végső formáját, a B2 családra, színre fújt műanyag lökhárítókat tettek. Az 1975-től 1988-ig gyártott B-sorozat is jól prosperált, újabb 500 ezer talált belőle gazdára.

Németországban a Manta gúny tárgya is lett:

rengeteg történet keringett az ízléstelen házi tuning-változatokról, a túlméretes hátsó szárnyakról, az antennára akasztott rókafarkakról és a „kötelező" kikönyöklős vezetési stílusról, aminek hatására 1991-ben egy sikeres német filmvígjáték is készült Manta, Manta címmel, amelynek idén mutatják be a folytatását. A Mantát 1988-ban az elegáns és rendkívül áramvonalas, Vectra-alapokra épített Calibra váltotta le az Opel kínálatában.

Tartósnak bizonyult a technika

Bihari Tibor fiatalkori kötődése miatt kifejezetten B sorozatú Mantát keresett. Itthon nem talált megfelelőt, így Franciaországból hozott egy meglehetősen jó állapotú, késői példányt. Bár

a km-számláló legalább egyszer már biztosan átfordult,

de a hajtáslánc teljesen rendben volt, és a futóművön is csak állítani kellett. Persze a karosszérián meglátszott a 36 év, újra kellett fényezni. Az első szélvédőt és a kipufogó egy részét kicserélték, az üléshuzatokból kimosták a sokéves koszt, közben egy szakember az üléseket is újratömte.

A fülke le sem tagadhatná a korszakot: egyszerű kemény műanyagtenger, jellegtelen szürke kormánnyal és kevés kapcsolóval. Az ülések megfelelő méretűek és kényelmesek, az első lábtérrel nem spóroltak, de így hátra alig maradt. 1,8-as OHC-motor duruzsol előttünk, higgadt és nem is forog szívesen. Az ötsebességes Getrag 240 jelű kézi váltó nagyszerű szerkezet, könnyen és pontosan kapcsolható, bár a kopások miatt már lötyögős.

Hosszúak a fokozatok, de így is jól gyorsul a Manta,

és még ötödikben is elég rugalmas. Az országúti előzéskehez a negyedik a legjobb választás, autópályán erőlködés nélkül tartható a 130 km/h-s utazótempó, sok utassal és tele csomagtartóval is. Még ilyenkor is csendes, és a szélzaj is visszafogott, csak a keret nélküli ablakok illesztéseinél fütyül kicsit.

Élmény vezetni, de nem a sebesség miatt

Frissen beállított felfüggesztésével hibátlanul fut egyenesen, a hangolás kifejezetten puha, a nagyobbakat kivéve szinte elegánsan tüntette el az útegyenetlenségeket. A lágy hangolás ellenére forszírozott íveken is egészen sokáig semleges, nagyobb sebességnél pedig határozottan túlkormányzott viselkedésű. A korabeli teszteken rendre jobban szerepelt ebben a versenyszámban, mint a Ford Capri!

Fogasléces a kormány, rásegítője nincs. Remekül irányítható vele a Manta; elég nehéz, már-már a Ladákat idézően, de cserébe

kis mozdulatra is nagy szögben fordulnak el az első kerekek,

azaz az áttételezés közvetlen. A szervós, elöl tárcsa, hátul dob alapképletű fékrendszer hatása pontosan adagolható. Városban is kellemes a Manta, egészen jól átlátható, és fordulékony, miközben a korban sportosnak számító 11,5 másodperc alatt megfutja álló helyzetből a 100 km/h-t.

A „dolgozók sportkupéjának" fénykora régen letűnt, de a típus veteránértéke folyamatosan emelkedik. Természetesen a régebbi, A sorozatú Manták az értékesebbek és keresettebbek, B-ből nehéz épkézláb, tuningmentes példányt találni. Komoly vezetési- és sportélményt nem szabad tőle várni, de a hangulata miatt nagyon szerethető.

Műszaki adatok

Motor: OHC-vezérlésű soros négyhengeres benzinmotor, elöl hosszában beépítve. Hengerűrtartalom: 1796 cm3. Furat x löket: 84,8 x 79,5 mm. Kompresszióviszony: 9,2:1. Teljesítmény: 90 LE, 5400/perc fordulaton. Nyomaték: 143 Nm, 3200/perc fordulaton.
Erőátvitel: ötfokozatú kézi váltó, hátsókerék-hajtás.
Felfüggesztés: elől kettős keresztlengőkaros kanyarstabilizátorral, hátul merevtengelyes Panhard-rúddal. Elől-hátul csavarrugók és hidraulikus lengéscsillapítók. Kétkörös fékrendszer rásegítővel, elől tárcsa-, hátul dobfékek.
Felépítmény: kétajtós ötüléses önhordó acélkarosszéria. Hosszúság x szélesség x magasság: 4443 x 1686 x 1330 mm. Tengelytáv: 2518 mm. Csomagtartó: 380 l. Tank: 50 l. Saját tömeg: 1014 kg.
Menetteljesítmények: Végsebesség: 175 km/h. Gyorsulás (0-100 km/h): 11,5 s.

Még több olvasnivaló a Retro Mobil augusztusi számában:

Forrás: Retro Mobil