Az olaszok vitték a prímet, a Piaggio Vespája és az Innocenti Lambrettája meghódította Európát, rengeteget exportáltak belőlük és több ország megvette a licencüket is. Az NDK anyagi és ideológiai okokból tartózkodott a kapitalista együttműködéstől, önerőből fejlesztett. Természetesen ez is a párt utasítására és felügyelete alatt történt, a választás az egykori hadiüzemre, a VEB Industriewerke Ludwigsfeldére esett, ami a háború után dízel hajómotorokat és alkatrészeket gyártott.
A tervgazdálkodás lefektette, hogy Ludwigsfeldében a húszéves motorgyártási tapasztalat ellenére csak a váz és borítás készülhet,
a motorokat és váltókat az MZ szállítja, néhány komponenst pedig a Simson.
Végül 1955-ben jött ki az első modell, a Pitty az MZ RT 125/1-es, 123 köbcentis, 5,5 lóerős egyhengeresével, egy évvel később pedig az SR56 Wiesel érkezett, az RT 125/2-es 6 lóerős, szintén kétütemű motorjával, és háromfokozatú váltójával.
A következő, az SR59 Berlin (SR: Stadtroller, azaz városi robogó, 59: 1959, a megjelenés éve) nagyon hasonlít elődjére, a különbség a kerekded idomok alatt keresendő. A ludwigsfeldeiek ugyanis megkérték az MZ-t, hogy az RT 125/3-as motorját fúrja fel 143 köbcentire, amitől 7,5 lóerőre nőtt a teljesítmény, a váltót pedig négyfokozatúra cserélték.
Jól mutatja a konstrukció tartalékait, hogy később ez az erőforrás 9,5 lóerővel vitte az utódot, a TR Trollt, 10-zel pedig az MZ első saját 150-esét, az ES 150-et.
A Berlin újdonsága volt az egy szem hátsó lengéscsillapító és a kormányzár is.
A gépnek örült a nép, a hölgyek különösen kedvelték, mert könnyű volt felszállni rá, a motoroknál védte a lábakat esőben és hidegben, és kéttónusú fényezései is vonzóak voltak. A Berlin volt a legnagyobb számban gyártott IWL típus, még exportra is jutott.
A Stoye oldalkocsigyárral közösen kifejlesztett, stílusában, fényezésében is hasonló Campi utánfutóval kirándulni, kempingezni is lehetett az SR59-essel. Nálunk nem forgalmazták, így itthon kevés volt belőle. Amúgy 1960-ban mutatkozott be Csepelen a Tünde R175/80 szériaváltozata, amely végül a drága gyártás, a műszaki kihívások és a KGST-tervutasítások miatt csak 1962-ig élt, de voltak más keleti „nagyrobogók" is, mint például a futurisztikus csehszlovák Cezeták.
A bemutatott gépet mostani tulajdonosa, Szilágyi László egy barátjánál találta, motor és váltó nélkül. Megvette, édesapja Németországban élő barátja pedig szerzett hozzá jó állapotú hajtást, csak a gyújtáson kellett igazítani.
Eredeti a fényezés, a rozsda megkímélte,
mindössze néhány apró hibát kellett korrigálni. A felhajtható ülések is gyáriak eredeti huzattal, a gumik újak, a kipufogódobot újrakrómozták.
Az alumínium taposólemez a kitámasztónál repedt volt, ezt meghegesztették, megerősítették, és az egészet fényesre drótkorongozták. Összeépítési engedéllyel túl van az IWL a muzeális minősítésen is. Nemcsak a motor és a váltó jött Zschopauból – Ludwigsfeldében csak a ventilátoros kényszerhűtést építették rá -, de a gyújtáskapcsoló, a kormány, a fék- és a kuplungkar, a kapcsolók és az egyoszlopos feszszabályzó is.
Meglehetősen furcsa felfüggesztést szereltek hátra, elég korlátozott mozgást enged. A szerkezet oldalanként egy-egy felső és egy-egy alsó lengőkarból áll,
a felső és a váz közé csigába összehajtogatott tömörgumit tettek, ez a rugó.
Elöl sem sokkal jobb a helyzet, az olajos csillapítású teleszkóp rugóútja nagyon rövid, kisebb úthibákon is felüt. A motorhoz pedig csak a burkolat levétele után lehet hozzáférni, amihez előbb le kell csavarozni a pótkereket.
Az indexek korhűek, de nem gyáriak. Nem is mindegyik kiadásra tettek, viszont amelyikre igen, azokon a fényszóró burkolatának aljára szerelték a kicsi, csepp alakú villogókat. László így vette, és mivel nem lenne egyszerű befoltozni a lábvédőt, egyelőre ez a megoldás marad. Akkus gyújtású az SR59, miután kinyitottuk a benzincsapot (ezt egy, a lemezruha bal oldalán vágott fedeles nyíláson át tehetjük meg), néhány rúgásra beindult.
Le sem tagadhatná MZ-kötődését, jellegzetes, magas érces hangon szól. Könnyű az eleje, ebből a szempontból jó, hogy van indexe, mert
ha kanyarodás előtt egyik kézzel elengednénk a kormányt, könnyen beszitálna.
Óvatosan kell kanyarodni, mert balra a széles taposólemez, jobbra az alacsony kipufogócső könnyen leér. A kemény rugózást kompenzálja valamennyire az ülés, a váltópedál pedig könnyen jár, de félméteres rudazat köti össze a váltóházzal.
Így aztán van holtjátéka bőven, nem könnyű megtalálni az ürest. Az egyes rövid, második-harmadikban szépen ki lehet húzatni, és még a negyedikben is marad valamennyi gyorsító erő. Két kicsi és keskeny dobfék állítja meg: az elsőt finoman kell kezelni, mert ettől is beszitálhat a robogó. Németországban sok a szép példány, és jó az alkatrészellátása is, szinte minden kapható hozzá – de igazi emléket azoknak hordoz, akik a berlini fal kevésbé szerencsés, szocialista oldalán éltek.
Műszaki adatok - IWL Berlin SR59 (1961)
Motor: egyhengeres kényszerléghűtéses kétütemű. Hengerűrtartalom: 143 cm3. Furat x löket: 56,0 x 58,0 mm. Teljesítmény: 7,5 LE, 5100/perc fordulaton. Nyomaték: 11 Nm, 3500/perc fordulaton. Kompresszió: 7,75:1.Erőátvitel: négyfokozatú, lábkapcsolású sebességváltó, hátsókerék-hajtás lánccal. Többtárcsás olajfürdős kuplung.
Felfüggesztés: elöl teleszkópvilla hidraulikus lengéscsillapítással, hátul trapéz lengőkarok, gumirugókkal, lengéscsillapítóval. Egykulcsos, mechanikus működtetésű dobfékek.
Felépítés: acél csőváz, acél lemezburkolattal. Hossz x szélesség x magasság: 2080 x 650 x 950 mm. Tengelytáv: 1340 mm. Saját tömeg: 131 kg.
Végsebesség: 82 km/h.
Még több veterános olvasnivaló a Retro Mobil októberi számában: