Váci út, egy zivataros péntek délután, dugó. Mellettem a villamosmegállóból gyanúsan méreget egy középkorú férfi, egy idősebb házaspár pedig esernyő alá húzódva, szatyrokkal várakozva rám pillant, de gyorsan elfordul. Szemben a kissrác ujjal mutogat felém. A szembe sávban araszoló fekete X6-os termetes sofőrje villog, dudál és barátságosan integet, próbálja felvenni a szemkontaktust. Sokadjára állapítom meg, hogy ez az autó, ami mellett senki sem tud elmenni szó nélkül.
Gyűlölik tehát vagy imádják, de birtokolni csak kevesen tudják. 40 évvel ezelőtt született meg a Mercedes-Benz válasza a Land Rover Defenderre, ez lett a G-osztály.
Az addig egyeduralkodó kemény, vérbeli terepjáró-legenda kemény ellenfelet kapott,
hiszen a korabeli tesztek alapján a német ugyanazt tudta, mint az angol, csak megbízhatóbban, sőt közúton kicsit ügyesebb is volt.
Az azóta eltelt időszakban a két gyártó eltérő stratégiát választott: a formát egyik sem módosította, csak minimálisan, ám míg a Land Rover belül is kifejezetten puritán maradt a gyártás 2016-os beszüntetéséig (nemsokára érkezik a vadonatúj generáció),
a G-osztály fokozatosan változott át luxusterepjáróvá.
Most eljött a modellváltás ideje, megjelent a teljes egészében átdolgozott G-Wagen, amely ugyanakkor továbbra is W463-as kódnéven fut.
A forma érdemben keveset változott az ősbemutató óta, de a mostani, valódinak mondható generációváltással sok apróságban a kor igényeihez igazították. Nagyobb lett például minden irányban (különösen széltében), és persze rengeteg apró részlet jelzi, hogy ez nem a múlt század szülötte: LED-es fények mindenhol, trendi 20-as felnik, krómdíszítések.
Az avatatlan szem azonban nem tudja elsőre hova tenni.
Az egyértelmű, hogy nagy, szögletes, borzalmasan magas, de az már kevésbé, hogy 1 éves vagy 20, hogy civil vagy valamiféle hatósági jármű, és hogy egyáltalán miért néz ki úgy, mint egy monolit ablakokkal. Aki viszont tudja, az tudja.
A mai műanyag, egyenautó-világban lenyűgöző és tiszteletet parancsoló hozzáállás az örökkévalóságnak autót készíteni. A forma pedig még csak nem is füllent, az autó tényleg olyan, mint amilyennek kinéz: időtálló. Szimpatikus, hogy a tervezett avultatást itt kivették a képletből, és az autó várható sok évtizedes élettartamának elvárt költségeit inkább egyből beépítették a vételárba.
A súlyos ajtók hagyományos módon nyílnak, a zár gombját kell befelé nyomni. Már a központizár is akkorát kattan nyitáskor, hogy egy szomszédos félénk Corsa maga alá piszkított tőle, és megszólalt a riasztója.
Ennél már csak az ajtócsukás mókásabb,
amit úgy kell kivitelezni, mint anno a Lada Niván. Kulcsnélküli nyitás, ajtóbeszívó szervómotor nincs, törékenyebb hölgyek és gyerekek napokig kell, hogy tanulják az ajtóbecsapás művészetét.
Belül viszont nyoma sincs a hagyományőrző, konzervatív szellemiségnek, itt minden prémium és ultramodern. A legszembetűnőbb a feláras dupla óriástablet, amiből az egyik a műszercsoportot jeleníti meg (a sebesség és a fordulatszám mellett a G-erőt is mutatja, értik: G-erő, hahaha) a másik pedig a menürendszert, a navigációt és a szórakoztató rendszert. A kényelem fejedelmi, az ülések tökéletesek és az elődhöz képest már a második sor is élhető lábtérrel rendelkezik.
A menü kezelése megszokható, de bizonyos műveletek kissé lassúak voltak, például a telefonról bekapcsolt Spotify nem ment mindig zökkenőmentesen. Engem olcsón meg lehet venni, mert
a változtatható színű rejtett LED-es hangulatfények nagyon tetszettek,
pedig az eszemmel tudom, hogy ez csak egy bazári extra. A csomagtartó hatalmas, oldalra nyíló ajtón keresztül közelíthető meg, amire egy pótkerék is rá van akasztva, Isten irgalmazzon annak, akire esetleg pakolás közben rácsapják.
Cikkünk folytatódik, kérjük, lapozzon!