Régen minden jobb volt - mantrázzuk oly sokszor ezt a közhelyszerű kijelentést, ami biztosan nem igaz a közlekedéssel kapcsolatos ügyek intézésére. Maga az alaphelyzet, a rendőrhatóságok feladatainak meghatározása, ha kissé bikkfanyelven fogalmazva is, de egyszerű: "a közlekedés rendjének biztosítása a közforgalom céljára szolgáló utakon, a közrend fenntartása, a közlekedés lebonyolításának intézése, a hatósági ellenőrzések végrehajtása, valamint általában a közúti közlekedéssel kapcsolatos ügyekben a rendeletek, a jogszabályok betartatása, továbbá az általános rendőri jogkör keretén belül minden rendészeti intézkedés végrehajtása."
A legenyhébb első fokon a kis- és nagyközségekben a járási főszolgabíróhoz, míg az állami rendőrség működési területén a helyileg illetékes rendőrkapitánysághoz (Budapesten a főkapitányhoz) tartoztak a közlekedési ügyek. Másodfokon a kis- és nagyközségekben az alispán, az állami rendőrség területén az illetékes rendőrkerületi kapitány járhatott el, végül harmadfokon a mindenkori belügyminiszter, azzal a kitétellel, hogy a budapesti rendőrkapitányság területén a tárcavezető már másodfokon is rendelkezett ilyen jogkörrel.
A forgalmi engedélyek, az igazolólapok, a rendszámtáblák, a vezetői engedélyek kiadása, átírása végett, valamint a nemzetközi forgalmi engedélyek és vezetői igazolványok úgynevezett láttamozására első fokon az adott "gépjáróműkerületi" szakértő székhelyén működő állami rendőrség kapitányságát kellett felkeresni. A fővárosiak és a budapesti kerületekben lakók (Jász-Nagykun-Szolnok vármegye kivételével) a budapesti főkapitánysághoz - áttételesen a főkapitányhoz - fordulhattak.
Műszaki vonatkozású esetekben a belügyminiszter a kereskedelemügyi miniszterrel közösen, a közhasználatú járművekkel (pl. busz, taxi) kapcsolatos dolgokban a kereskedelemügyi miniszter a belügyminiszterrel közösen döntött.
A jogkörök közül kiemelendők a baleseti jelentések. Az elsőfokú rendőrhatóság a területén előforduló, életveszélyes sérülést okozó vagy halálos kimenetelű közlekedési balesetekről köteles volt minden fellelhető adatot begyűjteni, dokumentálni, majd az esemény leírását kétféle űrlapon benyújtva jelenteni a Belügyminisztériumnak, illetve a Központi Statisztikai Hivatalnak.
Bonyolultabb volt a helyzet, ha a sérüléssel vagy halállal járó közlekedési esemény az állami rendőrség működési területén kívül következett be. Ilyenkor a községben illetékes elöljáró(ság) a helyi csendőrőrs-parancsnokságot értesítette, a csendőrök az adatok megszerzése után kitöltötték a már említett űrlapokat, majd továbbították őket a járási főszolgabírónak, aki láttamozta, és megküldte a szükséges helyekre.
A közlekedési vétségekkel kapcsolatos büntetőeljárások során számos esetben szabtak ki a maiaknál sokkal szigorúbb büntetéseket. Ha az elkövetett és bizonyítást nyert cselekmény nem volt súlyos, csupán kihágásnak minősült, de 15 napig terjedő elzárást vonhatott maga után.
Ilyen kihágásnak minősült, ha valaki:
- két éven belül másodszor szegett meg valamilyen tilalmat,
- a jármű megkülönböztető jelzéseit nem a rendeletileg előírt hely(ek)re erősítette, vagy azokat megrongálta, eltávolította, eltakarta, olvashatatlanná tette, továbbá illetéktelen jelzéseket is használt,
- elmulasztotta az elsősegélynyújtást,
- a gépjárművet hiányosan, a kötelezően előírt tartozékok nélkül vezette,
- a gépjárművet mások testi épségét veszélyeztető módon vezette,
- engedély nélkül vontatott pótkocsit,
- az alvázba beütött hatósági jelzés(eke)t, rendszámot önkényesen megváltoztatta, eltüntette, olvashatatlanná tette,
- érvényes vezetői igazolvány nélkül vezetett, továbbá az igazolványát másra átruházta, vagy a már bevont vezetői engedélyét nem adta le.
Szintén legfeljebb 15 napos elzárással volt büntethető az a járműtulajdonos (akár volt jogosítványa, akár nem), aki olyan sofőrt alkalmazott, aki nem rendelkezett érvényes vezetői engedéllyel, vagy már tőle azt valamilyen okból kifolyólag visszavonták.
Engedély nélkül járművezetői magánképzést sem lehetett tartani, sőt büntetést vont maga után, ha a még nem levizsgázott vezetőjelölt az oktatója (vagy külön rendőrhatósági engedély) nélkül gyakorolta a gépkocsivezetést - ehhez nem kellett a sűrű forgalomban részt venni, már az is vétségnek számított, ha a "nebuló" egyedül mozgásba hozta a járművet.
A közlekedési hatóságokkal és jogköreikkel foglalkozó rendeletek javarészt az 1920 tavaszán bevezetett szabályozásokon alapultak, de 1929-ben (pontosabban 1929 nyaráig bezárólag) felülvizsgálták őket, új hatályba lépésük dátuma pedig 1930. január 1-je volt.