Sokan biztos azt hiszik, a bevezető utolsó mondata vicc. Nem, szó sincs erről, s nem is azért mondunk ilyet, mert cikkünk főszereplője egy minden szempontból különleges példány 1966-ból. A Trabantban négy utas egészen jól elfér, csomagtartója hatalmas, kétütemű motorja pofonegyszerű szerkezet, dinamizmusa nem is rossz, váltója a kormány elengedése nélkül kapcsolható, duroplaszt karosszériájának meg sem kottyan 20-25 évnyi napon és esőn eltöltött idő.
Persze lehet kontrázni: ami acélból készült, az néhány év alatt elrohad, a kipufogóból kékes füst és jellegzetes szag árad, a rugózás gokartosan kemény, a fék nem túl izmos, s a motor 7-8 literes fogyasztása sem éppen a 26 lóerőhöz illő. De ha ezeket a tulajdonságokat a Trabant nyugati konkurenseinél is megvizsgáljuk, nem biztos, hogy kedvezőbb összképet kapunk. Mindenesetre a kétütemű kisautók megbecsülése az utóbbi években kezd javulni, s veterán korúból is feltűnik már itthon egyre több kívánatos darab.
A mi modellünket Magyarországon helyezték forgalomba 1966-ban, akkor még csak egy volt a sok szürke és puritán kivitelű Trabi közül. Az első néhány évtizedben eseménytelenül húzta az igát hasonszőrű társaival együtt, majd amikor már nem volt rá szükség, a garázs mélyére került. Tibor sokat nyúzta a családfő által már nem használt 601-eseket, megszerette a típust, de közben egy P70-esre, a 600-as Trabant favázas elődjére ácsingózott. Egy találkozón a fülébe súgták az infót: van egy eladó példány a vágyott darabból.
Nem tétovázott, legszívesebben már vitte is volna. Az élet azonban átírta a forgatókönyvet: jött a katonaság, s ment a P70-es, mivel valaki más megvette. Viszont a garázsban ott állt cikkünk főszereplője, kicsit ütött-kopott állapotban, de működőképesen. Ha nincs ló, szamár is jó, Tibor megvette, és hazavontatta.
Mindössze a fék munkahengerek szorultak ápolásra, és a régóta álló motort forgatta át olajban; szinte pöccre indult, s vitte új gazdáját még egy évig rendületlenül. Tibor azért érezte, hogy ez így nem az igazi, s rászánta magát a teljes felújításra. Először alkatrészek után futkosott, ami már az ezredforduló környékén is fáradtságos munkát jelentett: a szokásos kopó elemekkel még csak-csak boldogult, de a hatvanas évekbeli típushoz tartozó korhű kiegészítők begyűjtése sokszor reménytelen vállalkozásnak tűnt. Kitartással és szerencsével azonban minden meglett.
A felújításhoz csavarjaira bontották a Trabit, és akkurátusan, minden részleten addig dolgoztak, amíg tökéletes nem lett. Egyébként nem volt rossz állapotban, a kritikus pontokon kívül (hattyúnyak, küszöbök) a padlólemezt nem rágta meg a rozsda. Eredetileg szürkére kenték a kasztnit Zwickauban, Tibor azonban mindenképpen kék autót szeretett volna. Így választottak egy ilyet a gyár eredeti színeiből. Csak az volt a nehézség, hogy a korabeli, megsárgult prospektusról nem lehetett kikevertetni a vágyott árnyalatot. A szerencse azonban megint a fiatalember mellé állt: véletlenül találtak egy olyan hátsó lámpát, amelynek belsejében ott virított ez a kék, amit a festékes csapat ügyesen lekoppintott.
A helyreállítás alig több mint egy évig tartott, a legtöbb feladatot a tulajdonos, és szintén Trabant mániás autószerelő barátja végezte el, a ragyogó fényű festés ugyanakkor szakember keze munkája. Belül az eredeti, de kopottsága miatt felújító kúrán átesett műszerfalat találunk. A kapcsolók, gombok ennél az évjáratnál világosszürke színűek, akár csak az újrahúzott ajtókárpitok, vagy a Győrben készített üléskárpitok. Utóbbiak extraként jártak a típushoz, a kiváló kárpitos a korabeli mintáknak megfelelően készítette el.
Tibor precíz ember és szereti a különlegeset. Nem meglepő tehát, hogy az ő Trabantja nemcsak eredeti állapotúra restaurált, ám olyan, az egykori NDK-ban, vagy gazdagabb kínálatú magyarországi autósboltban beszerezhető extrákkal bír, amelyekről a Trabant tulajdonosok zöme csak álmodott (vagy nem is tudott). Az amerikai stílusú, kívülről felillesztett napellenző, a krómlökhárító, a króm lámpakeret, az első és hátsó ködlámpa, a jobb oldali külső tükör vagy a Berlin rádió mind kuriózumok, ma már szinte pótolhatatlan ereklyék.
Tibor szivatózás után indít, az ebben a változatban még 23 lóerős motor gyönyörűen üti a ritmust, a kipufogó érces zenéjén hallatszik, hogy még nem rakódott le a koksz a csövekben. A könnyű váltóval gyerekjáték kapcsolgatni, s Tibor még ki is huzatja a motort, had pörögjön kedvére a kéthengeres; 80-100 közötti utazótempóval gond nélkül megbirkózik, akár hosszabb távon is. Büszkén mesél egyik túrájukról, amikor Csehországban jártak nyaralni: a 43 éves Trabi tökéletesen teljesítette az 1000 km-nél hosszabb távot, pedig még egy (eredeti NDK-s) utánfutót is a vonóhorgára kötöttek.
Közben megyünk rendületlenül, a Berlin rádió egy szem hangszórójából a Kossuth rádió hírei szólnak. Semmi sem nyöszörög belül, pedig a kiszemelt tesztút nem éppen tükörsima aszfalt, az elöl-hátul keresztlaprugós futómű keményen tartja a 600 kilós „kocsiszekrényt”. Mindenki megnéz minket, még a fukszos terepjárósok is ámuldoznak a kormány mögül.
Több mint egy órát beszélgettünk, autóztunk, nagy élmény volt. Desszertként elmegyünk még Tibor garázsáig, ahol a munkába járós négyütemű- és a felújításra váró, hatvanas évekbeli kétütemű Trabi mellett ott gubbaszt a szerelem, a P70. Egyelőre még kissé romosan, de a lelkes gazda fejében már összeálltak a felújítási tervek. Ha kész, talán nosztalgiázhatunk egyet azzal is.