Gundel Takács Gábor: Húsz év múlva talán már nem kéne televízióznom

Gundel Takács Gábor interjú Budapesten 2014. szeptember 23-án
Gundel Takács Gábor interjú Budapesten 2014. szeptember 23-án
Vágólapra másolva!
Jön a Maradj talpon! új évadja, indul a megújult Játék határok nélkül, Gundel Takács Gábort ebben az évadban is szívesen foglalkoztatja a közmédia. A műsorvezető pár produkciót már most átadna a fiatalabb kollégáknak, szerinte úgy tizenöt év múlva vissza is fog térni ahhoz, hogy csakis sportműsorokat készít. A kereskedelmi tévék világából csak a gyorsabb döntéshozás hiányzik neki, annak viszont nagyon örül, hogy nem kell a nézettségért tepernie. Sehogy sem tudja megszokni, ahogy vetélkedőjében megnyílik alatta a föld, az pedig nagy álma, hogy egyszer valami jelképes tulajdonrésze legyen a Gundel étteremben. 
Vágólapra másolva!

A Maradj talpon! adásaiban téged is többször leküldtek már a süllyesztőbe. Milyen érzés beesni a lyukba?

Nagyon furcsa érzés, más, mint amikor kiállsz egy ugrótoronyba a medence szélére, és látod, hogy mi van alattad. Ráadásul ott te döntöd el, hogy mikor ugrasz, az viszont teljesen természetellenes érzés, amikor szó szerint megnyílik alattad a föld, és még azt sem tudod pontosan, hogy melyik pillanatban. Megszokhatatlan, mindig megy fel a tarkómban a bizsergés, pedig már körülbelül nyolcszor kellett leesnem különféle okokból, volt, hogy promóciót forgattunk, a szilveszteri adásban pedig az volt az elköszönő szöveg, hogy "Találkozunk odaát".

Nem tudja megszokni, ahogy megnyílik alatta a föld Fotó: Szabó Gábor - Origo

Volt már sérülés a műsorban?

Nem jellemző. Nem mondhatjuk el ugyan, hogy hova esnek az emberek, de azért annyit el lehet árulni, hogy biztonságos a rendszer. Van egy bizonyos súly- és korhatár, illetve arról is mindenkinek nyilatkoznia kell, hogy milyen operációkon esett át a közelmúltban – volt, aki nem vallotta be a térdműtétjét, aztán csodálkozott, hogy fájt a térde a leéréskor.

Más módon is megpróbálják kijátszani a rendszert a jelentkezők?

Az nem ritka, hogy letagadnak egy tízest a súlyukból, úgyhogy kénytelenek voltunk bevezetni a válogatókon a mérlegelést. Biztosan vannak más történetek is, de a háttérmunkálatokban nem annyira veszek részt, nem tudok erről hosszan mesélni.

A fülesen milyen szerkesztői utasításokat szoktál kapni?

99 százalékban saját szövegeket mondok, egy pörgős beszélgetésben nem lehet a fülesben adatokat, információkat átadni. Ráadásul, ami a szerkesztőknek eszébe jut, annak csak egy része adható tovább, az ilyen műsoroknak ugyanis állandó eleme, hogy a fülesen keresztül zrikálnak a kollégák, aztán kíváncsian lesik, hogyan oldom meg a helyzetet. A szerkesztőkkel való kapcsolatra inkább a kontroll miatt van szükség: emlékeztetnek, ha látják rajtam, hogy elfelejtettem valamit, szólnak, hogy húzzam az időt, ha valami számítógépes probléma lép fel, vagy épp valamelyik játékost Bélának szólítom Károly helyett.

A füles a kontroll miatt kell neki a vetélkedőben Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szeptember 28-án, egy vasárnapi különkiadással kezditek az új évadot. Hírességeket látunk majd játszani?

Vízisportokat űzők játszanak benne, kajakosok, úszók, vízilabdázók, akik a nyáron valahol komoly eredményt értek el. Lesz például egy srác, Lovas Péter, aki ifi világbajnok lett vízipólóban, az U18-as korosztályban, de megjelennek olyan "nagy öregek" is, mint Kammerer Zoltán. Ennek megfelelően az első adásban csupa vízzel kapcsolatos kérdést teszünk fel, ezután mennek majd a rendes adások hétköznaponként.

Lesz valami változás az előző szezonokhoz képest?

Egyetlen dolgot változtattunk meg, azt is kényszerűségből. Eddig volt egy olyan szabály, hogy férfiak és nők felváltva játszottak, de már régóta küzdünk azzal, hogy jóval kevesebb nő jelentkezik a játékra. Most egy adás úgy fog kinézni, hogy átlagban tíz játékosból hat férfi lesz, ezért nem nemek szerint, hanem a párosak, majd a páratlanok közül kell választani – azért persze igyekszünk a hölgyeket is játékban tartani, általában nekik adjuk a páratlan számokat.

Az Áll az alku-ban jóformán csak tippelgetni kellett, itt szükség van tudásra is a győzelemhez. Hozzád melyik típusú vetélkedő áll közelebb?

A tudásalapú játékokat jobban kedvelem, és azt gondolom, a közmédia részéről nagyon jó törekvés, hogy inkább ilyeneket mutasson be, valamilyen szinten nevelje is a közönséget. Volt egy olyan ötlet pár éve, hogy vegyük elő az Áll az alku-t, de aztán elvetettük – és nem azért, mert annak idején a TV2-n ment. Megjelenésében és pár más szempontban ugyan a Maradj talpon! is a köztévé és a kereskedelmi televíziózás határmezsgyéjén mozog, de azért megpróbálunk értelmes és érdekes kérdéseket kitalálni, nem megyünk el a bulvár felé.

Jobban szereti a tudásalapú vetélkedőket Fotó: Szabó Gábor - Origo

Pont a múltkor futottam bele az M3-on az Elmebajnokság-ba, hihetetlen, hogy akkoriban még milyen műveltségi kérdéseket fel lehetett tenni.

Azt nem is értem, hogy működött. A múltkor én is odakapcsoltam, és tátott szájjal néztem, hogy miket tudnak a játékosok, volt, aki az összes kérdést megválaszolta, holott már az első kérdés teljesen valószerűtlen volt. Az nem az a fajta játék volt, mint amilyen például a Maradj talpon!, hogy a nézők is válaszolgatnak otthon, tesztelve a tudásukat. Az Elmebajnokság-ban ez esélytelen volt, lenyűgözve néztük csak a játékosokat, akik amúgy mintha valami vallatószékben ültek volna. Mai szemmel a látvány szempontjából is értelmezhetetlen már a műsor, ha jobban belegondolunk, inkább egy rádióműsornak illett volna be, de akkor nagyon szerettük.

A Játék határok nélkül is már tizenöt éve, 1999-ben ment utoljára, ősszel viszont visszatér. Hogy álltok a munkálatokkal?

Májusban leforgattuk, most az utómunkálatokat csináljuk. A végleges vágás és a kommentátori szöveg rögzítése zajlik a napokban: sokkal egyszerűbb így, mert felvételről jobban átlátom az eseményeket, nem maradok le semmilyen fontos részletről. Megvan már a műsor kezdő időpontja is, október 18-án indul az M1-en.

Október 18-tól a megújult Játék határok nélkülben is láthatjuk Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mennyiben más ez a széria, mint az eredeti volt?

A játékrendszer teljesen más, de hangulatában nagyon jól hozza a régi szériát. Ugyanazok a hihetetlen történetek vannak, mókás például azt látni, hogy egy köztiszteletben álló, sőt világhírű személyiség tyúkjelmezben versenyzik másik öt tyúkkal azon, hogy ki tudja a tojását hamarabb bevinni a célba – és valami földöntúli boldogság önti el, amikor megnyeri a tyúkfutamot. Az egyik oldalról ez egy komoly verseny, a másik oldalról viszont óriási blődli, de talán éppen ettől lesz érdekes a végeredmény. Annyi változás van még, hogy Geszler Dorottya és Borbás Marcsi helyett Varga Edit és Harsányi Levente párosa vezeti a műsort, ők folyamatosan jelen leszek a helyszínen, én pedig kommentálom az eseményeket, egyszer-egyszer fogok csak feltűnni.

Említetted, hogy ismert ember is szerepelni fog a műsorban. Lehet már mondani pár nevet?

Minden adásban lesz egy-két ismert ember, több sportoló is fel fog tűnni a műsorban. Eleve Csapó Gábor a magyar csapat vezetője, aki ellátja a versenyzőket jó tanácsokkal, de láthatjuk majd Zala Gyurit, Imre Gézát, Dávid Kornélt vagy akár a Rippel fivéreket is.

Döniről, a belga főbíróról tudsz valamit?

Ő már nincs benne ebben a történetben, azért ez tényleg egy másik Játék határok nélkül, mint ami eredetileg volt. Úgy tudom, hogy ő testneveléstanár volt, és most hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Igazából teljesen megszakadtak azok a kapcsolatok tizenöt évvel ezelőtt, mert ugye akkor nem mi szálltunk ki a játékból, hanem az egész megszűnt.

Szórakoztatja, hogy ismert emberek tyúkjelmezben rohangálnak Fotó: Szabó Gábor - Origo

A megszűnésnek jobbára anyagi okai voltak, az európai köztévéket tömörítő EBU nem akarta tovább vállalni a költségeket. Változtatott valamin, hogy a mostani szériát magáncég finanszírozza?

A forgatási meneten mindenképp. Annak idején egész nyáron, két, két és fél hónapig ment a felvétel, most nyolc nap alatt vettünk fel tizenhárom részt. Eredetileg úgy volt, hogy a Városligetben forgatunk, de szerencsére végül az Origo Filmstúdióba költöztünk – azért mondom, hogy szerencsére, mert azon a héten ítéletidő volt, monszunszerű eső esett, ami lehetetlenné tette volna a játékokat.

A forgatáson járva láttuk, amint egy bika mellé engedik be a játékosokat. Hogyhogy a szervezők bevállaltak ilyen veszélyes műsorszámot?

Az ő nevükben nem tudok nyilatkozni, de annyiban megvédeném őket, hogy egyrészt a játékosok elég komoly védőfelszerelésben vannak, másrészt teljesen önkéntes, hogy kik vállalják a versenyszámokat. A bikás feladatot a magyarok közül például csak férfiak vállalták, akik közül az egyik ráadásul kaszkadőr volt. A forgatás során egyébként azt tapasztaltuk, hogy a sérülések sosem az ilyen jellegű versenyszámoknál adódtak, inkább akkor, ha valaki egyszerűen elcsúszott, és úgy fordult ki a bokája.

Két éve beszélgettünk utoljára, akkor úgy nyilatkoztál, hogy "nem feltétlenül tartod egészségesnek, ha valaki ennyit van a képernyőn" – most pedig két műsorban is benne leszel párhuzamosan, úgy, hogy nemrég a vb-t is vitted.

Igen, ráadásul a két műsor mellett is foglalkozom sporttal, bár kevesebbet, mint eddig. Számomra ez egy folyamatosan visszatérő probléma, és elég sokat beszélgetek is erről a közvetlen főnökeimmel, néha a vezérigazgató úrral is. Mostanában sikerült eljutnunk egy olyan döntésig, hogy a jövőben már nem minden korábbi műsoromat fogom én vezetni – A Dal-t például szeretném átadni egy fiatalabb kollégának. A tavalyi szezonban – sportközvetítéseket, vb-t beleértve – összesen 230 műsort csináltam, ami nagyon sok, nem tudom, hogy ez jó-e a nézőnek. Persze nem panaszkodom, örülök, hogy sok munkám van, de nem szeretném megvárni, hogy a nézők elforduljanak, amint meglátják a képes felemet, mint ahogy azt sem szeretném, hogy a stúdióban forduljak le a székről.

Nem szeretné, ha a stúdióban fordulna le a székről Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ezzel a hozzáállással mennyit adsz még magadnak a pályán?

Most vagyok ötven, úgyhogy húsz év múlva már talán nem kéne televízióznom. Kicsit olyan ez, mint a sportolóknál, csak nekik már húsz-harmincévesen azon kell gondolkodniuk, hogy mihez kezdenek, ha visszavonulnak. Ha csak a nyugdíjkorhatárt nézzük, még addig is tizenöt évem van, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy milyen szerepem lesz akkor a televízióban. Nem hiszem, hogy érdemes lenne még akkor is vetélkedőket vezetnem, legalábbis nem ilyen jellegűeket. Valószínű inkább, hogy ahogyan a sporttal indult a pályám, úgy a sportban is fog végződni, szerintem közvetítéseket akkor is fogok még csinálni, amikor másféle műsorokat már nem.

Mennyire nehéz megtalálni az utánpótlást?

Nehéz, sőt állandó problémát is jelent, pedig, ahogy mondtam, jó lenne, ha A Dal-t is egy fiatalabb kolléga venné át – pont múltkor mondtam az egyik versenyzőnek, Boginak, hogy a harmadik gyerekem lehetne, miután van két, nála idősebb gyerekem. Arra a műsorra még el is tudnám képzelni például Harsányi Leventét, de, hogy ki lesz a következő, aki vetélkedőt vezet majd a köztévén, arra tippem sincs. Tanítani is kellene a fiatalokat, nem helyeslem a kereskedelmi tévék korábbi gyakorlatát, hogy találnak egy szép fiatalt, akár fiút, akár lányt, kisminkelik, kitalálják, aztán belökik a stúdióba. Nem ilyen egyszerű dolog ez, szerintem igenis végig kell járni a szamárlétrát, mielőtt levezényelsz egy nagy élő show-műsort.

Harsányi Leventét szívesen látná A Dalban Fotó: Szabó Gábor - Origo

Van azért, ami hiányzik neked a kereskedelmi tévék világából?

Egyetlen ilyen dolog van, mégpedig az, hogy a kereskedelmi tévéket sokkal kevesebb ember viszi – ennélfogva kisebb a bürokrácia is, sokkal könnyebb egy-egy ötletet eljuttatni a megvalósításig. De szerintem minden állami cégnél sokkal lassabb a döntéshozási mechanizmus, ebben nincs semmi meglepő. Úgy gondolom, alapvetően jól döntöttem, amikor 2006 végén visszajöttem a közmédiába.

Nem is volt soha olyan pillanat, amikor megbántad volna?

Egyáltalán nem. Rengeteget tanultam ugyan a kereskedelmi televíziózásból, nagyon sokat köszönhetek is a TV2-nek, de nekem a nézettségnél mindig is fontosabb volt, hogy aki nézi a műsort, az lát is-e valamit. A TV2-nél nagyon nehezen fogadtam el, hogy az szempont volt egy produkciónál, hogy le tudjuk-e győzni vele az RTL Klubot. Akkoriban még el lehetett érni kétmilliós nézettségeket is, és hiába hoztam, mondjuk, 1,8 milliós nézőszámot, ha a konkurencia éppen 1,9 milliót hozott, akkor már veszítettünk. Úgy kellett vesztesnek éreznem magam, hogy elértünk egy nagyon jó nézőszámot, és közben csináltunk egy szakmai szempontból profi műsort. Ezt nem igazán tudtam soha feldolgozni, és amikor jött egy elágazási lehetőség, úgy gondoltam, hogy a köztévében jobban érezném magam.

Örül, hogy nem kell a nézettségért tepernie Fotó: Szabó Gábor - Origo

Gondolom, annak ellenére is lépten-nyomon felismernek, hogy a köztévén kevesebben látnak a képernyőn. Ez soha nem zavart?

Magyarországon szerintem együtt lehet ezzel élni, főleg Budapesten, ahol nem akkora szenzáció, ha ismert emberrel találkozol valahol – vidéken sokkal gyakrabban szoktak megszólítani. A hétköznapokban teljesen normális életet élhetek, nem kell biztonsági emberekkel járkálnom vagy óriási sövényt növesztenem a házam elé, nem kell azon gondolkodnom, hogy be merjek-e menni egy bevásárlóközpontba vagy beüljek-e egy moziba. Egyetlen egyszer kapott csak el rossz érzés, amikor Debrecenben az Aquaparkba mentünk a gyerekekkel: akkor még kicsik voltak, de egyszerűen nem tudtam velük foglalkozni, mert állandóan odajött valaki – igaz, ők is csak egy gesztust akartak tenni, atrocitás akkor sem ért.

A vb ideje alatt sem volt semmi balhé Brazíliában? Nálunk a sportrovatos kollégát kirabolták ott egy este.

Nekem nem volt ilyen rossz élményem, de tény, hogy oda kellett figyelni, mikor hova megy az ember. Dél-Afrikában és itt is riogattak azzal, hogy mik történhetnek velem, de szerencsére sehol nem ért kellemetlenség. Az azonban biztos, hogy meg kell fogadni azokat a jó tanácsokat, amelyeket például a külügyminisztérium honlapján is lehet olvasni, hogy az útlevelednek mindig csak a fénymásolatát vidd magaddal, vagy hogy az egyik zsebedben mindig legyen külön egy kis készpénz, amit oda tudsz adni egy rablónak. Azért az olyan helyzetek így is furcsák voltak, mint amikor visszaértem a szállodába, és előttem valaki épp be akart menni a városba, de a recepciós figyelmeztette, hogy ilyen későn már inkább ne induljon el.

Egyetlen alkalommal zavarta csak, hogy felismerik Fotó: Szabó Gábor - Origo

Visszatérve Budapestre, a Gundel étteremhez van még valami köze a családodnak?

Jogilag nincs, hiszen annak idején államosították, maga az épület pedig nem volt a családunké, csak béreltük – így még csak kárpótlás sem járt érte a rendszerváltás után. Ennek ellenére jó kapcsolatot ápolok a mostani vezetéssel, magánemberként és rendezvényekre is gyakran járok oda.

A gyerekeid hogy viszonyulnak ehhez az örökséghez?

Érdekes, hogy a gyerekeimet nagyon sokáig nem vittem el az étterembe, arra gondoltam, hogy amíg kicsik, úgysem tudnák értékelni, amit ott látnak. Egy-két éve voltam ott velük először, jó volt megmutatni nekik, hogy annak idején hol futkosott a nagyanyjuk, sőt bevihettem őket egy kis szobába is, ahol még ma is mindenféle fényképek és egyéb relikviák vannak a családunkról. Mindig érdekes, amikor az ember szembesül a gyökereivel, valahogy feltámad benne az érzés, hogy nem csak úgy lézeng a világban. Az még nagy álmom az életben, hogy egyszer legalább egy egyszázalékos, jelképes tulajdonrészem legyen az étteremben, és ezzel most már a gyerekeim is így vannak.