Táncba oltott harcművészet

Latin ritmusok, lágy, tiszta, de erőteljes mozdulatok. Mentális és fizikai küzdelem, egyetlen érintés nélkül. Tánc, harcművészet vagy egy testre és elmére egyaránt jótékonyan ható, akrobatikus elemekkel tűzdelt extrém sport a brazil rabszolgáktól megörökölt, vérpezsdítő capoeira?

Ha egy verőfényes délutánon, valamelyik parkban sétálva latin ritmusok ütik meg a fülünket, és a hang irányában haladva, egy fehérnadágos, körben táncoló, doboló és éneklő csoportba ütközünk, s a kör közepén ketten, mintha egy érintés nélküli küzdelmet vívnának, és egymás ütései és rúgásai elől pörögve, cigánykerekezve, kézeállva "táncolnak el" - akkor nem egy természetközeli zen-break-csoportba szaladtunk bele, hanem egy capoeira-edzésnek lehetünk szemtanúi.

Az utóbbi években Európában és Magyaroszágon is egyre népszerűbb táncos harcművészet, a capoeira egy Brazíliából származó különleges sport, eredetileg a cukor- és dohányültetvényeken dolgozó rabszolgák különös "tánca". Az elviselhetetlen körülmények között élő és állandóan szökni készülő rabszolgák vasárnapi pihenőnapjukon gyakorolták ezt a harcra, verekedésre felkészítő mozgást, amely az önvédelmi mozdulatok őseik által ismert formáira épül - zene és tánc mögé rejtve...

Sport és művészet

Capoeirának két fajtája alakult ki: az angola a hagyományos, a "földhözragadtabb", a lassúbb, de veszélyesebb, harciasabb elemeket kedveli, a regionalakrobatikus elemekkel átszőtt, pörgősebb, modernebb változat. Ez utóbbi stílus megalkotása az egyik legfontosabb "capoerista", Bimba mester (eredeti nevén Manoel dos Reis Machado) nevéhez fűződik, aki a braziliai rabszolgaság 1888-as eltörlése után is csak titokban üzhető harcművészetet kihozta az illegalitásból, és elnöki engedéllyel 1932-ben megnyitotta az első capoiera-iskolát.

A mester által kidolgozott stílus a capoeira küzdősport mivolta mellett annak művészi oldalát is hangsúlyozta. E változat titka egy egyszerű tánctechnikai alkalmazásában rejlik: a laza csípőben (cintura desprezada). Ennek a technikának köszönhetően vakmerő és akrobatikus dobássorozatokat produkálnak a harcban résztvevő párok a rodaban, az éneklő, tapsoló, zenélő résztvevők által kialakított körben.

Az első legális angola capoera-iskola megalaptása Pastinha mester nevéhez fűződik. A két mester mára a capoeria mitikus figurájává, "ősatyjává" vált, számos dalban megemlékeznek róluk. Az 1940-es évektől kezdve a capoeira, most már mint nemzeti sport, fokozatosan visszaköltözött Rióba, majd az 1980-as években elindult világhódító útjára.

Zene és filozófia

Zene, tánc és rituálé ötvöződik a capoeiraban, amelynek nélkülözhetetlen hangszere a berimbao, egy íjszerű ütős hangszer, amelyre egy tököt erősítenek. A kisujjat a tököt rögzítő madzag alá helyezve, három alaphang csalható ki a hangszerből, úgy hogy hol hozzáérintenek egy követ a húrra ütéskor, hol nem, néha pedig csak leheletnyi finoman. A berimbao ezen ritmusait toqe-knak nevezzük, és ezek kombinációjával változatos ritmusok játszhatók, melyek meghatározzák a játék menetét, stílusát, a játékra jellemző taktikákat, technikákat. Van olyan ritmus, ahol csak a látvány a cél, míg más ritmusnál harcolni kell, levinni a másikat a földre.

A hagyományok szerint a játék úgy kezdődik, hogy a játékosok beállnak a szabályos kör formába, belépéskor megérintik a középső berimbaót, keresztet vetnek, vagy rajzolnak maguk elé a földre, így kapnak áldást - ez is mutatja mekkora tisztelet övezi a hangszert. Csak ezután kezdik el az éneklést, majd a körben megkezdődhet a harc. Az ének szólóval indul, amire az egész roda refrénnel felel. Az énekek a capoeiráról, brazil hősökről, néhol a szerelemről szólnak, melyeket a haladó capoeristáknak is ismerniük kell, miként az egyhúros hangszeren is tudniuk kell játszani.