Türelemjáték

Szűk kis világomba egyre több jövevény érkezik. Édesek, tündériek, imádnivalóak - de ha elvállalod a felügyeletüket, bizony akadhatnak problémák. Egy kezdő bébiszitter viszontagságai.

"Igen, persze. Hát hogyne. Ezer örömmel vigyázok a gyerekekre, csak szóljatok" - ilyen és ehhez hasonló felelőtlen kijelentésekkel bombáztam kisebb és nagyobb utóddal már rendelkező ismerőseimet. És bevallom, mindezt komolyan is gondoltam. Sőt, kifejezetten örültem, amikor barátnőm előállt azzal a kérdéssel, hogy "akkor péntek délután tényleg elvállalod a kicsiket?". Mi az, hogy! Jó kis móka lesz! "Akkor gyere át háromra, addig én mindent összeírok neked" - hangzott az örömteli felkiáltás a vonal túlsó végéről. "Még hogy összeírja nekem," - gondoltam magamban, - "majd pont nekem kell felvezetni, hogy mi fán terem a gyerek".

Úgy beszélek a nyelvükön, mint senki más. Ezenkívül, vagy egy tucatszor láttam már az összes bugyuta bébicsőszős filmet, és jelentem már meg kiskorúval nyilvános helyen. Persze, saját gyerekkel még nem rendelkezem, de érzem, hogy ereimben olyan vér csörgedezik, mint egy délolasz anyatigrisnek. Vagyis nem lesz itt semmi gond.

Nevető uborka és szagos hokedli

Pénteken a vártnál korábban érkezem, és előre megfontolt szándékkal még ajándékot is hozok az apróságoknak. Kicsilény nevető uborkát kap, ami táncol, énekel, majd legyalulja magát. Testvérét pedig összeszerelhető, színes és szagos hokedlival lepem meg. Hát nem csudi!

Az anyjuk már kevésbé örül a műanyag csodáknak, és rögtön a lelkemre köti, hogy kizárólag uzsonna után játszhatnak velük. És jön a többi utasítás is. Bólogatva átfutom mind a nyolcvankét pontot, aztán utoljára még biztosítom őket arról, hogy semmi probléma nem lesz. Ám amint bezáródik mögöttük az ajtó, a kis lényeket mintha kicserélték volna. Már nem mosolyognak rám, inkább gyanúsan méregetnek. Na, sebaj, mindjárt megint imádni fognak, mert közlöm velük, hogy öltözzenek, irány a gyorsétterem, ahová mamájuk sosem viszi el őket. Én viszont igen.

Pókember én vagyok!

Már az öltözésnél is gondok akadnak. Nagytesó - aki már nagycsoportos, és az oviban mp3-as lejátszó a jele - nem hajlandó mást felvenni, csak a Pókember ruháját. Erre kislény is szuperhősnek akar öltözni, annak ellenére, hogy ő még csak kiscsoportos - gumicukor a jele -, és egyébként is kislány, ráadásul nincs szuperhős ruhája. De neki olyan kell, és ezt a földre dobva magát, lábaival dörömbölve sikítozza. Az észérveimre nem reagál, és sírva kéri, hogy ne nevezzem lánynak, mert nem is az.

A nagycsoportos eközben pókember szerkójában virítva elorozza a mobiltelefonom, leminősíti annak márkáját, majd vadul nekiesik a billentyűzetnek. Én még mindig kiscsoportossal vagyok elfoglalva, aki ekkor már a földön csúszva rágcsálja farmerom szárát, és könyörög egy szuperhős ruháért. Negyvenperces alkudozás után nagyobb testvérrel megállapodom, hogy odaadja a ruháját húgának, cserébe egészen estig az övé a telefonom. Így végre sikerül elindulnunk.

Zűrös uzsonna

A gyorsétterembe érkezve megállapítom, hogy más gyerek sem néz ki annyira jól, már ami a szerkójukat illeti. Kiscsoportosra ugyanis elég nagy a jelmez, de rettenetesen büszkén viseli, és a rózsaszín dzseki alól alig lóg ki a piros-kék overall.

Sikeresen rendelünk, fizetek, de az asztal felé véve az irányt megállapítom, hogy nagycsoportos időközben eltűnt. Rémülten felkapom kislényt, aki így magára önti az epershake-et, és ettől megint őrjöngeni és rugdosni kezd. Körberohanom az éttermet, és szerencsére a játszóházban rálelek elkóborolt nagyobb lényre. Ártatlan mosollyal az arcán fut felénk, mintha mi sem történt volna, kezében pajzs és kard. Csak egy kicsit kijött megnézni a játszóteret, de előtte szólt nekem, csak én nem hallottam - mondja a lehető legédesebben, így azonnal bekajálom a dumáját, ők pedig a gyerekmenüt.