Vágólapra másolva!
Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.
Vágólapra másolva!

Tisztelt Szendi Gábor!

A probléma amivel Önhöz fordulok, nem ma kezdődött. 26 éves egészségügyben dolgozó lány vagyok. Napi 8 órát idős betegekkel töltök, alapvetően nyugodt természetűek tartom magam. Már gyerekként is nagyon sok időt töltöttem az állatokkal, és ez mára sem változott meg. Aktívan lovagolok, hazahurcolom a gazdátlan kóbor kutyákat, és nekem is van egy csodás kutyám. Talán osobaságnak tűnhet, de még nem adatott meg, hogy gyereket szülhessek, és addig, amíg nem lesz gyerekem, a kutyám a mindenem. Nekem ő olyan, mintha a gyerekem lenne. Egy tenyésztőtől hoztam a kutyát, ahol ő a fajtájában alulfejlett volt, és nem kellett senkinek. Egy kis "maradék" volt, és én egyből beleszerettem. 18 éves korom óta egyedül élek, csodás családban nőttem fel, a szüleimmel és a bátyámmal minden rendben volt. Könnyen alkalmazkodok, sok barátom van. A munkahelyemen is szeretnek. A párommal is már pár hónapja együtt élünk. Ő eleinte nehezen viselte a mániámat, ragaszkodásomat az állatokhoz, de hamar megszokta. Elfogadott ahogy vagyok, kutyástul.

A problémám az, hogy idegrohamom van, ha bántják a kutyámat, és egyáltalán az állatokat. Nem tudok uralkodni magamon. Egy nagyon friss történet: eljött hozzám a bátyám, akivel egyébként viszonylag ritkán találkozom. Imádja, ha rohamom van, sajnos visszaél vele, kikényszeríti az ilyen helyzeteket. Tudatosan bántja a kutyámat, már amióta hazahoztam. Ő vadította el attól is, hogy meg lehessen simogatni, alig néhány embernek engedi csak meg, hogy hozzáérjenek. Legutóbb szokás szerint bejött és hergelte szerencsétlen kutyámat, aki két napig betege egy-egy ilyen látogatásnak, alig mer kimenni a lakásból. Ez a kutya 3 hónapos kora óta időnként szembesül ezzel a terrorral, egyébként egy nagyon nyugodt, kicsit elkényeztetett közegben él. A bátyám a kérésemre, hogy ne bántsa a kutyát, egyszerűen röhög, mert "ez csak egy kutya." Nekem viszont ő a mindenem. Tényleg nem bántja fizikálisan, csak lelkileg. Az anyám hasonlóan viselkedik: ha meglátogat, egyből a kutya a célpont. Az is baj, hogy mivel a kutyámnak, míg nem került hozzám, szomorú sorsa volt, sokkal érzékenyebben reagál a stresszre, ő nem olyan mint a többi kutya. Hiába mondom nekik, hogy hagyják békén, annál jobban csinálják.

Mivel messze lakunk egymástól, ritka az ilyen konfliktus, de én egyre nehezebben viselem. A legutóbbi ilyen esetnél összevesztem a bátyámmal, és közöltem vele, hogy többé nem jöhet el hozzám. Szeretem a bátyámat, de ha nem ért a szóból? A lényeg, hogy megint rohamom volt. A fél konyhát összetörtem idegességemben, máskor csapkodok, beülök a kocsiba és mint az őrült vezetek, legszívesebben kimenekülnék a világból. Ilyenkor nincs önkontroll.
Tudom, hogy rosszat teszek, de ha nem adom ki magamból a dühöt, felrobbanok. Nem egyszer hánytam az idegességtől egy-egy ilyen roham esetén. Volt már, hogy fájdalmat okoztam magamnak, hogy eltereljem a figyelmemet. Éjszakákat nem alszok, folyamatosan kínoz a tehetetlenség. Valami nincs rendben az idegeimmel, kárt tudnék tenni magamban a belső fájdalomtól! A legrosszabb, hogy ők egy "hisztit" látnak ebben, nem fogják fel, mit tesznek. Nem értik a rajongást, nekik egy kutya nem lényeges. Azt élvezik, hogy bepipulok, csak azt nem látják, mi jön utána. Tartom magam, míg ott vannak, de aztán kiborulok. Félek, hogy egy ilyen "apróság" miatt bajom esik, vagy rámegy a családom, akikkel ezen kívül egész jó a kapcsolatom. Mások problémáihoz képest biztosan semmi az enyém, de egyre rosszabb a helyzet, nem tudom kontrollálni magam ilyen esetekben. Egészségügyisként tudom, hogy baj van, de meg szeretném előzni. Mit tegyek?

Köszönettel: Bettina

Kedves Bettina!

Nem is tudtam egybol válaszolni levelére, mert annyira felháborított a bátyja és az anyja viselkedése. Nekünk is van kutyánk (szintén menhelyrol) és macskánk, és mi is gyermekként kezeljük oket. Olykor boldogan arra gondolok, hogy az a legnagyszerubb dolog, hogy olyan bizalommal vannak irántunk, hogy soha eszükbe nem jut egy védekező reakció sem, bárhogy simogathatom, rögtön teljes bizalom, elterülés, pocakmutatás van mindkettő részéről. Egyébként együtt alszanak, imádják egymást is. Szóval ilyen "előélettel" csak azt tudom gondolni, hogy valami mély durvaság és embertelenség van a bátyjában és az anyjában is. Tudja, aki azt tudja mondani, hogy ez "csak" egy kutya, az egy más történelmi korban talán azt mondta, "ez csak egy zsidó", vagy még korábban: "ez csak egy paraszt". Akiben nincs meg a minden élőlény tisztelete, az valójában az embert sem tudja tisztelni, csak tudomásul veszi az együttélés játékszabályait. Persze mindig kutyáról beszélek. De a bátyja Magával is úgy bánik, mint a kutyával.

Hiszen élvezi ő is, az anyja is, hogy Magát kiborítják, ez pedig mély gonoszságot tükröz. Mert nem kell nekik a kutyát szeretni, de ha Magát szeretnék, akkor már csak a Maga tisztelete és jólléte miatt sem tennék azt, amit tesznek. Szerintem évekkel ezelőtt meg kellett volna már tennie azt, amit most megtett: hogy nem teheti be a lábát Magához az, aki nem fogadja el a Maga házának szabályait. Nem hinném, hogy Maga szorul kezelésre azért, mert ők gonoszok. Ők a betegek, még ha ezt a mai felfogás szerint nem diagnosztizálnák betegségként. De gonosz az, aki tudván-tudva rosszat tesz és élvezi a másik - legyen az állat vagy ember- szenvedését. Ezt szadizmusnak szokták nevezni, és ők hiába hőbörögnek, hogy ővelük semmi baj, igenis komoly baj van velük. Másfelől úgy tűnik, a Maga egyik problémája, hogy nem tud a sarkára állni és tűzzel-vassal megvédeni a jogait. Ha egy kutyustól több szeretetet kap, mint tőlük, akkor nem szabadna tűrni tovább ezt a terrort.

Hogy a Maga túlérzékenysége mibol fakad, azt nehéz megmondani ennyi alapján, de ha csak ők a kiváltó tényezők, akkor nem hiszem, hogy az a "gyógyulás" útja, hogy megszokja mások kegyetlenségét. Másfelől viszont lehet, hogy ez egy fokozott szorongásos reakció mások agresszivitására, kegyetlenségére. Elképzelhető az is, hogy egy speciális epilepsziás jelenségről van szó, aminek kulcsingere az agresszió vagy kiszolgáltatottság látványa.

Nem tudom, kéne-e ezt kezelni, de ha igen, akkor elsősorban pszichoterápiára gondolnék, ahol megtanulná kezelni az ilyen helyzeteket. De közel sem biztos, hogy beleférne a Maga életébe egy több éves terápia, és indokolt-e azért fizetni egy csomó pénzt, hogy "hozzáedződjön" egyesek gonoszságához. Persze, ha az élet más területén is okoz ez problémát, akkor érdemes volna a terápia irányába tapogatódzni. De még ha epilepsziás jelenségről lenne is szó, nem feltétlen a gyógyszerezés az útja a kezelésnek. Ha valaki villogó fényre kap epilepsziát, azt sem gyógyszerezni kell, hanem megmondani neki, kerülje a villogó fényt. Ha volna még kérdése, csak írjon!

Üdv: Gábor