Ki menti meg az egyedülálló nőket?

Vágólapra másolva!
Az emberiség kipusztulásának gondolata, a globális felmelegedés okozta visszafordíthatatlan folyamatok  nem csak a klímakutatókat, környezetvédelmi szakembereket foglalkoztatják, a filmrendezők is előszeretettel nyúlnak ezekhez a témákhoz. A katasztrófafilmek készítői nyilván többféle szempont alapján vizsgálják az elkészült művet: hogyan vélekednek majd a hozzáértők, milyen hatással lesz a laikusokra, miben különbözik majd a nők és férfiak véleménye a film láttán. De vajon a rendezők számoltak-e azzal, hogy milyen hatással bír majd az elkészült mű az egyedülálló nőkre?
Vágólapra másolva!

Vajon melyik nagyágyúnak jutott eszébe az a számomra - egyedülálló nőnek - igazán kézenfekvő kérdés, mely szerint a magányos csajokat ugyan ki menti meg, ha eljön a Twister vagy a Holnapután.

Éppen az előbb említett Twister megy a tévében, és azon elmélkedem, vajon ki jönne értem, ha a hurrikán a földdel tenné egyenlővé azt a háztömböt, ahol egy alig ötven négyzetméteres lakást bérlek. Nos, kézenfekvő a válasz: hát persze, hogy a család.

A szüleim valószínűleg csak reménykednének és imádkoznának, hogy élek. Persze mindent megtennének azért, hogy megtaláljanak, de mivel már egyáltalán nem fiatalok, és eszközeik is korlátozottak ebben, inkább én indulnék az ő megmentésükre. Na de mire jók a testvérek! Lelki tanácsadásra, pénzkérésre, szeretetre és ölelgetésre mindenképp, de arra, hogy heroikus küzdelmek árán mentsenek meg egy katasztrófa idején, arra semmiképpen. Nekik már nem csak saját életük, de külön bejáratú lakásaik és gyerekeik is vannak. Persze ők is rögtön aggódni kezdenének, de az első három mentésre szoruló "dologba" ott sem férnék bele. Így velük sem számolhatok.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bár barátaim is a pöffeszkedő családosok körébe tartoznak - tényleg van egy pont, ahol elkezdik sajnálni az önálló, bár magányos életet élő ismerőseiket -, talán eszükbe jutnék a katasztrófa második napján, és elgondolkoznának, hogy mi is lehet velem. De mivel a saját férj, feleség, gyerek és a vérrokonság az első, így felmenthetőek... A volt pasik is szóba jöhetnének, ha nem lennének a volt pasiknak új csajaik vagy önmegvalósító, félévenkénti elvonulásaik, vagy csak egészen egyszerűen: nem lennének volt pasik. Aztán persze az egyedüllétet enyhítendő, bár túl sok időt rájuk nem szentelő fickók is megmenthetnének, ha. Ha engedném nekik. De mivel békeidőben is csak praktikussági és egészségmegőrző szempontok miatt tartom velük a kapcsolatot, háborús katasztrófa sújtotta időszakban, egy anno saját gyerekszobával és némi gerinccel rendelkező nő nem várhatja el ezt.

Hol van az, akinek egyszer én leszek az első? Hol van az én megmentőm? Hol van az az ember, akinek a bajban én leszek az első gondolata? Hol van ő, akivel majd lesz nekünk külön bejáratú lakásunk és vízforralónk és gyerekeink? Már egy keserves katasztrófafilmet sem lehet anélkül megnézni, hogy ne az egyedüllét és a magányosság jutna eszembe? Nekem, egyedülálló nőnek. Mit nézzek, hogy ne érezzem magamat egy társadalmi anomáliának? Létezik egyáltalán olyan film ezen a világon, amelyben ne lenne téma ez a rohadt társas lét?

Persze, hogy nem. Hiszen mindenkihez közünk van. Vagy volt. Egy előző életünkben. A legjobb barátnőm éppen ez előbb mondta telefonon, hogy neki egyáltalán nem jutna eszébe a fent említett probléma egy katasztrófafilm nézése közben. Persze. Az ő helyében nekem sem.

A Facér Csajszi