Neked már van egy szeretnivaló buksid!

Vágólapra másolva!
Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.
Vágólapra másolva!

Kedves Gábor!

21 éves főiskolás lány vagyok. Egy szerelmi problémával fordulok Önhöz. Négy éve járok a barátommal, akivel egészen mostanáig jól megvoltunk, kiegyensúlyozott, jó kapcsolatnak tartom a miénket, mindenben megért és támogat engem. Nagyon szeretem.
Viszont nemrég megismerkedtem egy másik fiúval, egy alkalmi munka során, egy héten keresztül együtt dolgoztunk, jókat beszélgettünk, nagyon kedves, jó fej volt és igazából nálam ennyiben is maradt a dolog. Eljöttem a munkahelyről és néhány nap múlva kaptam egy telefonhívást, a srác volt a munkahelyről, azt mondta, hogy szimpatikus voltam neki, és szeretne velem máskor is találkozni. Én rákérdeztem, hogy randira akar-e hívni, ő igennel válaszolt, és én megmondtam neki, hogy négy éve járok a barátommal és jól megvagyunk és részemről ez nem működik. Letettem a kagylót, kissé zaklatott voltam, de megnyugtattam magam, hogy én nem csaptam őt be.
Azóta nem találkoztunk (a hívás kb. két héttel ezelőtt volt) de én egyre inkább úgy érzem, hogy vonzódom hozzá, szeretnék vele találkozni, próbálom kiverni a fejemből, próbálok a barátomra koncentrálni, de egyre kevésbé megy. Olyan mintha két férfit szeretnék egyszerre.
Lehetséges ez? Nem akarom elveszíteni a barátomat, de ez a srác nagyon izgatja a fantáziámat, nem tudom, hogy mit tegyek. Kérem segítsen.

Kedves Levélíró!

Levele nekem leginkább útelágazásra emlékeztet. Hogy melyik úton megy tovább, azt úgyis maga dönti el. Én elmondom, mit gondolnék, ha az egyik, és mit gondolnék, ha a másik útra lépnék.

Az egyik út felé vezető táblán az áll: "A szerelem mindent legyőz". Ezen az úton elindulva azon morfondíroznék, hogy ugyan mi másra hallgatnék, mint a szívemre és az ösztöneimre, amelyek azt súgják, ez az új fiú kell nekem. Eszembe jutna, hogy az ember nem véletlen választ, hogy a vonzalmak mögött evolúciósan kimunkált kalkulációk zajlanak, és a végtermék a vonzalom. Arra is gondolnék, hogy ha fel tud lángolni a szívem egy másik fiúért, akkor az annak a jele, hogy már kihűlőben van a kapcsolatom a régivel, és csak a megszokás cementje tartja össze a kapcsolatunkat. Ami sokszor jó, amikor az ember már házas és megfontolt, de nem biztos, hogy érdemes olyan embernél leparkolni, akivel már a kapcsolat most ott tart, ahol majd húsz év tart esetleg (de nem törvényszerűen!). Felötlene bennem, mi lesz szegény barátommal. De akkor arra gondolnék, én az én életemért vagyok felelős, és most nem a Dunába akarom őt fojtani, csak megmondani neki, hogy én már nem szeretem őt annyira, mint amennyire vonz engem ez az új fiú. Még az is lehet, hogy valahol a szíve mélyén már ő is érzi, hogy ez a kapcsolat olyan, mint túllocsolt kaktusz, kezd a gyökere tönkremenni. Csak nehéz váltani, kilépni a biztosból és fejest ugrani a bizonytalanba. Na ekkor még dühös is lennék magamra, hogy gyávaságból kihagyom életem nagy lehetőségét.

Na és mit gondolnék a másik úton?
Bár felpezsdülne a vérem, és hevesebben kezdene dobogni a szívem, amikor erre a randit kérő fiúra gondolnék, lehűteném magamat. Arra gondolnék, hogy írtóra jól esik és tényleg nagy dolog, hogy valakinek megtetszem, és az engem akar, talán mindig is erre vágytam, hogy sokan szeressenek, udvaroljanak nekem, tetszem másoknak. Erről eszembe jutna, hogy nem értékelem-e túl ezt az érzést? Nem csak levett a lábamról egy fiú udvarlása, mert annyira szíven talált, olyan rég udvarolt nekem valaki, pláne egy ennyire helyes fiú, hogy úgy érzem, szinte fel vagyok szólítva, hogy ezt nem lehet kihagyni? Lehet, hogy annyira vágyom a tetszésre, hogy nekem ez a gyenge pontom? És ha valaki szépeket mond nekem, elvarázsol egy esetleges más élet ígérete? Miket is vetítek én bele ebbe a másik életbe?
De fordítsuk meg a kérdést, mondanám magamban: mi a bajom a mostani barátommal, akivel négy éve már úgy ismerjük egymást, mint a tenyerünket.
Talán a megszokás, talán éppen az, hogy túlságosan ismerjük egymást. És ez
miért baj? Hát azért, mert a világ tele van zsongással, a női lapok arról szólnak, hogyan flörtöljünk, a filmnek mindig a nagy szerelmek egymásra találásáról szólnak, mi meg bandukolunk és megvesszük együtt a párizsit, kisszerű terveket szövögetünk a nyaralásról, meghallgatom, milyen ostoba barátom főnöke. Századszor. Ekkor elfog a vágy, hogy izgalmas, kalandos, változatos életet éljek, tele izgalommal, örök fiatalsággal, bohémsággal, bolondozással. És mi van ezzel szemben? Holnap nyolcra mehetek megint a hülye munkahelyemre és végezhetem az unalmas munkát vagy tanulást. Vagyis a mindennapi életemet unalmasnak, szürkének érzem, és ez a fiú szimbolikusan megtestesíti nekem a más élet lehetőségét. Talán ez a fiú menekülés? Talán csak arról szól a dolog, hogy várom a megváltót, és azt hiszem, ő az? De nem arról van szó, hogy ez a manipulált, sikerorientált hamis világ belepumpálta az agyamba, hogy a hűség ostobaság, a kitartás a rabszolgák erénye, a megértő, kiegyensúlyozott kapcsolatnál többet ér a változás, a gyertya két végén égetése, a pillanatok kihasználása. A nagy csillogásban kopottnak és avíttnak tűnik az, hogy mi szépen megértjük egymást, szeretjük egymást, és nincs minden este fergeteges párnacsata és őrült szex, nem ugrunk ki hétvégeken Londonba, vagy Párizsba, és nem likőrreklámok statisztáiként éljük az éjszakai életünket. Tényleg, miért ciki a hétköznapi boldogság, az egyszerű élet, a "megbecsüljük egymást", a "tiszteljük egymást", az "elfogadjuk egymást". Néha olyan porosnak és ósdinak tűnik ez, nézve a multiplexben a vitorlásokon kacagó felszabadult fiatalokat. Mi miért nem vagyunk olyanok?

Na és amikor idáig jutok, akkor arra gondolok, de mondom, ezen a másik úton, hogy az élet része a csábulás, az olyan dolgok megkívánása, ami nem nekünk való, nem nekünk jár, nem is jó nekünk. Csak betolakodik az életünkbe, megkeseríti a szánk ízét, mert rákényszerít, hogy állandóan összemérjük a mi tévénket a plazmával, a mi autónkat a James Bondéval, a mi fiúnkat azzal a sok másik fiúval, akiket csak elsuhanni látunk az utcán, a metróban, az autókban. Mennyi életlehetőség. De nekem már vagy egy szeretni való buksim, macim, nyuszim. Nem ő a legjobb, nem ő a legdaliásabb, nem ő a legokosabb. De ő az enyém. És ezért mégiscsak őt akarom.

Üdvözlettel: Szendi Gábor