A szeretet és a gyűlölet forrása

Az álmok szférájára nem hat a szocializációs folyamat. Míg a nappali életünkben megtanuljuk érzelmeinket eltitkolni a külvilág és önmagunk elől, addig az álmokban sokkal őszintébben éljük meg azokat. Az álmainkban az érzelmek nagyon nagy, tiszta és nyers erejével kell szembesülnünk. Szeretet, gyűlölet, idegesség, félelem, düh, gyilkos pusztítási vágy titáni erővel tombol. De honnan fakad a gyűlölet és honnan a szeretet?

Az érzelem az emberi mivolthoz tartozó tényező. Az érzelmi állapotaink - mi magunk vagyunk. Legalábbis így kódoljuk, mert képtelenek vagyunk szétválasztani önmagunkat az érzelmeinktől.

Egész életünkben jól vagy rosszul érezzük magunkat. "Hogy vagy?" - kérdezzük. Az érzelmeink összefüggnek azzal, hogy ebben a világban, amelyben élünk, van jó és van rossz.

A hirtelen éles hangoktól, dörejektől ösztönösen összerezzenünk, ezek rosszak, kedvenc zenéink viszont a jó kategóriába tartoznak, mert olyan belső állapotokat idéznek elő, amelyekre éppen szükségünk van: elandalítanak, relaxált állapotba juttatnak, dinamizálnak, felpörgetnek.

Számunkra kedves emberekhez vonzódunk, és vannak, akiknek a társaságában szorongunk, feszengünk, és igyekszünk kerülni őket. Ha elfogadnak, jó, ha nem szeretnek, nem díjaznak minket, egyéniségünket, ötleteinket, az rossz.

Amikor boldogok vagyunk és örülünk, eszünkbe se jut, hogy minden "hullámvasút-csúcspont" feltételezi a maga ellentettjét.

Az érzelmi meghatározottságunk az álomszférában is jelen van. Nevetünk, gyászolunk, reménykedünk, félünk, vágyunk, undorodunk, gyűlölünk. Valakivel szerelmeskedünk, valakivel veszekszünk. Hol kellemes érzetekben ringatózunk, hol kellemetlen állapotokban vergődünk. Sem a nappali életünkben, sem az álomvilágukban nem tudunk kilépni az érzelmi meghatározottságból: érzelmeink fogságában élünk.

A szocializáció során legtöbben igyekszünk jó közösségi emberré válni, beilleszkedni abba a világba, amelybe születésünkkor belecsöppentünk. És ez alatt a tanulási folyamat alatt keményen kirajzolódik számunkra, hogy abban a kultúrkörben, amiben éppen élünk, mi tartozik a jó, és mi tartozik a rossz kategóriájába. A nadrágba üríteni, más dolgait jogtalanul a magaménak tekinteni, megbukni, a gyufával játszani, szemtelennek lenni, fűvel-fával szex kapcsolatra lépni, a főnöknek beolvasni rossz, a WC-ét tisztán és illatosan magam után hagyni, a magántulajdont tisztelni, teljesíteni, a főnöknek indulatmentesen, okosan elmondani, hogy mi a bajom jó.

Az álmok szférájára - úgy tűnik fel - kevésbé hat a szocializációs folyamat. Míg a nappali életünkben megtanuljuk érzelmeinket eltitkolni a külvilág, és ami még furább "eredményeket" hoz, még önmagunk elől is, addig az álmok sokkal őszintébben elénk játsszák azokat. Az álmainkban az érzelmek nagyon nagy, tiszta és nyers erejével kell szembesülnünk. Szeretet, gyűlölet, idegesség, félelem, düh, gyilkos pusztítási vágy titáni erővel tombol.

Akire olyannyira mérges vagyok, hogy "meg tudnám ölni", bár esetleg nem is tudatosul bennem a saját indulatom, azt álomban meg is ölöm. Nincs szocializáció, nincs bírósági tárgyalás, nincs lacafacázás, pusztuljon a gyarló, tűnjön el a föld színéről, szűnjön meg létezni! Miért is? Mert valahol valamiben nem elégít ki, korlátoz, akadályoz engem. Még azt is érezhetem, hogy gyűlöl engem. Pedig legtöbbször ez nem igaz. A másik csak halad a saját életrendszere szerint. Igen ám, de ez valahol ütközik az enyémmel. Úgy kódolom: "Ahá, te akadályozol engem, nem akarod, hogy én én legyek, gyűlölsz!" Pedig leginkább én gyűlölöm őt. Miért? Mert félek. Mitől? Kitől? Tőle, a másiktól? Felszínesen szemlélve igen. Mélyebbre pillantva valójában attól félek, hogy nem tudok az lenni, aki vagyok. Mi van a gyűlölet mögött? Félelem. És mi bújik meg a félelem mögött? Önbizalomhiány.