Jobban szereti a hobbiját mint engem

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Kedves Szendi Gábor!

Azért írok, mert tegnap életemben harmadszor is meghallgathattam a bűvös mondatot: "Akármennyi időt tölt veled az ember, neked sose elég". Mivel három hosszabb együttéléses kapcsolatom volt életemben, és előbb vagy utóbb szinte szóról szóra ugyanez a mondat elhangzott bennük, elkezdtem elemezgetni, hogy vajon miért sikerül mindig kiváltanom ezt a reakciót.

Én: 26 éves nő vagyok, független, saját lakásom és autóm is van, amit mind saját pénzből (+hitel) vettem. Már egyetemista koromban is folyamatosan dolgoztam, és mostanára szerencsére sikerült elérnem, hogy viszonylag rugalmas munkaidőben, napi 5-6 óra munkával elég jó színvonalon fenn tudom tartani magam. Viszonylag gyakran és szívesen főzök, rengeteget olvasok, szabadidőmben a családommal és barátaimmal találkozom (hetente legalább két este biztos van valami saját programom), de nem vagyok kifejezetten társasági ember, nagyon jól elvagyok otthon is, ha főzök, olvasok, ilyesmi.

Ők: a három fent említett páromban elég sok a közös vonás: ők is rugalmas munkaidőben dolgoznak, mindegyik az én lakásomban lakott, amikor együtt voltunk, nagyon sok időt töltenek számítógép előtt, mert a munkájuk igen nagy részben ezt megköveteli, továbbá mindegyiknek volt valami hobbija, ami megszállottan űzött (terepmotorozás, sziklamászás, siklóernyőzés, búvárkodás). A családjukkal eléggé lazán tartják a kapcsolatot, a leggyakrabban én kezdeményeztem, hogy "hívd már fel a tesódat", "látogassuk már meg anyádat". Nincsenek olyan barátaik, akikkel rendszeresen összejárnának, és az én barátaimat csak korlátozott mennyiségben viselik el (egyikük sem volt az a kifejezett társas lény).

A probléma (beszéljünk most az éppen aktuális barátomról, most ez foglalkoztat): ugyan mindketten viszonylag rugalmas munkaidőben, és kevesebb, mint napi 8 órában dolgozunk, de míg én úgy osztom be az időmet, hogy minden napra meglegyen a teljesíthető mennyiségű munka, és amikor kész, ne kelljen hazahozni, hanem legyen szabad időm, addig a barátom, úgy tűnik, addig halogatja a feladatokat, amíg már tovább nem lehet, ezért állandóan saját magát próbálja behozni a munkájában. Pár napig, amíg "nincs kedve", semmit nem csinál, aztán két napot éjszakázik, hogy kész legyen határidőre. Mivel a hobbija szabadtéri tevékenység, csak olyankor mehet, ha jó idő van, ezért aztán semmit nem lehet hétvégére/délutánra tervezni, mert ha hirtelen kisüt a nap, otthagy csapot-papot, és megy.
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy én szépen hazaérek minden nap kora délután, és onnantól szabad vagyok, hétvégéken meg szinte mindig egész nap, ő pedig egész héten rohan, éjszakázik, sportol, satöbbi, én meg közben otthon várok, és még csak tervezni se tudok előre, mert ő maga sem tudja megmondani, mikor fog ráérni. Nem gondolom, hogy többet dolgozik, mint én, csak szerintem nincs olyan jól beosztva, azt pedig végképp nem értem, hogy a velem töltött idővel szemben miért élvez prioritást a hobbija.
Megoldások, amik nem jöttek be:
- Állapodjunk meg, hogy szombaton sportol, vasárnap velem van. Eredmény: szombaton rossz idő volt, ő otthon ült egyedül, amíg én a barátaimmal találkoztam, vasárnapra pedig kisütött a nap.
- Menjünk el együtt nyaralni. Eredmény: olyan helyre mentünk, ahol sportolni is lehet, úgyhogy végig unatkoztam.
Ha valami közös programot előre megbeszélünk, azt tartsuk is be. Eredmény: eljön velem, de egész végig duzzog, hogy pont most kell, amikor ilyen szép az idő / megígéri, hogy hazaér, mire jönnek hozzám a barátaim, de végül mégis inkább dolgozik valahol máshol, és ezt nem előre jelenti be, hanem félóránként telefonál, hogy "már csak egy óra és kész leszek"

Mit lehet ilyenkor tenni? Nem akarom, hogy minden egyes alkalommal, amikor nem ér rá, lelkiismeretfurdalása legyen, de azt se akarom, hogy az időjárás határozza meg az életemet, meg azt se, hogy duzzogva jöjjön el velem valahova, ahova semmi kedve. Miért ilyen fontos a férfiaknak egy hobbi? Számomra a hobbi azt jelenti, hogy valami, amit olyankor csinálok, amikor ráérek. Hiába próbálok lelkesedni bármilyen hobbi iránt, semmi olyat nem tudok kitalálni, amit szívesebben csinálnék, mint a szerelmemmel lenni. És miért ilyen igazságtalan ez, hogy az jár rosszul, aki jól be tudja osztani az idejét?! És persze a legfőbb kérdés, mi a baj velem, hogy mindig megkapom, hogy ilyen telhetetlen vagyok? Ahelyett, hogy örülnének... majd ott fognak sírni, ahol senki se látja őket :) na, de komolyan, nem akarok megint így elveszíteni egy kapcsolatot.