A valóság olyan amilyennek akarod

Nincs múlt és nincs jövő, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy szorongani szoktunk tőle. Viszont van a jelen, amitől szintén remekül lehet szorongani. A szorongás forrása a "valóság", vagyis életünk, viszonyaink, veszteségeink és győzelmeink. A valóság fogalma azonban meglehetősen kocsonyás állagú dolog, nem csoda, hogy annyi filozófusnak kicsúszott a keze közül. Bizonyára hajmeresztő volna most azzal előrukkolnom, hogy valóság sincs, mert akkor aztán igazán csüngenénk a semmiben. Ezért aztán nem hamarkodnám el a dolgot, legjobb lesz a végén szavaznunk.

A dolog valahol ott kezdődött elromlani, amikor Newill Maskellyne királyi csillagász 1796-ban elbocsátotta egyik csillagászát, mert az majdnem egy másodperces késéssel jelezte a csillagok áthaladását a greenwichi obszervatórium felett. A mérések pontosságán múlott a greenwichi óra működése, ennek alapján számolták a hosszúsági fokokat, eszerint tájékozódtak a hajósok. A csillagász ma már munkaügyi pert nyerne, mert kiderült, hogy valamennyit mindenki "téved", hisz az idegpályák vezetési sebességén és az agysejtek reakcióidején múlik az, mikor is látszik megjelenni egy adott csillag a teleszkópban.

Aztán később egy Poetzl nevű neurológus a XX. század elején azt vette észre, hogy látótér kiesésben szenvedő betegei olyan képrészletekről álmodtak, amiket elvileg nem láttak. Még később felfedezték a vaklátást, vagyis azt a jelenséget, hogy látókéreg sérüléséből fakadó vakság esetén is, vak emberek képesek felismerni egyszerű geometriai formákat, mozgó fénypontot követnek szemükkel, miközben tudatosan nem látnak. Ebből arra lehet következtetni, hogy van egy tudatos és egy nem tudatos látásunk. Ugye, ez kicsit meredekül hangzik?

Aztán jött az 1940-es évek Amerikájában a New Look, ami speciel nem egy új divatirányzatot, hanem egy kísérleti pszichológiai vonulatot képviselt. A kísérletek során olyan meglepő dolgok derültek ki, hogy gyorsan vetített szavak esetén bizonyos emberek a trágár szavakat gyorsabban, mások lassabban ismerték fel a semleges tartalmú szavakhoz képest. Dugába dőlt az a feltevés, hogy a kocsmatöltelékek ismernék fel gyorsabban, és az irodalom esztéták lassabban a csúnya szavakat, s így nem maradt más magyarázat, minthogy az agyunk előbb lát és értékel, mint mi. És ha valamit nem akarunk látni (gondolni, érezni), azt az agyunk negligálja.

Mindeközben a naiv átlagember makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy "hiszem, ha látom". Azonban hamarosan kiderült a küszöbalatti észlelés kutatásokból, hogy akkor is hiheti az ember, ha nem látja, és netán akkor sem hiszi, ha látja. A küszöbalatti észlelés jól ismert, de soha meg nem történt példája a film közben felismerhetetlen rövid ideig bevágott popkorn és kóla képe, minek hatására állítólag a szünetben mindenki a büfében tombolt: kólát akart popkornnal. A történetet James Vicary reklámszakember találta ki ügynöksége fellendítésére, de akár meg is történhetett volna

Kiderült tehát, hogy a "valóság" nem az, amit érzékelni vélünk, hanem a dolgok - személyiségünktől függően - alattomosan hatnak ránk, miközben nem is tudunk róluk. Körül vagyunk véve olyan ingerekkel, amiket nem észlelünk tudatosan, mégis befolyásolják közérzetünket, érzéseinket, döntéseinket. Sokan felteszik, hogy az elhízás, túlevés hátterében kielégítetlen szeretetigény is állhat. Falási rohamokban szenvedőket vizsgálva azt találták, hogy azok ettek a legtöbbet, akiknek magányukra, elhagyatottságukra utaló mondatokat vetítettek - láthatatlanul.

A legtöbb "észlelés nélkül maradt" inger természetesen saját lelkünkből származik. Aki "küszöb alatt" folyamatosan azt érzi, hogy ő elhagyatott, csökkent értékű, vagy netán szerencsétlen, az ettől folyamatosan rosszul tudja érezni magát, miközben megfoghatatlan rossz érzései gyökere. Önmagunk vagy a világ folyamatos "küszöb alatti" minősítgetését nevezhetjük beállítódásnak is. De akinek ilyenje van, az nem beállítódásnak nevezi, hanem neki ilyen a "valóság".