Kötődés és házasság

Mondhatnánk egyszerűen azt, hogy van jó házasság és van rossz, de akkor ebből kimarad a "miért jó" és a "miért rossz", na meg a "kinek jó" és a "kinek rossz". Mert túl egyszerű volna a világ, ha volna abszolút biztos receptje a jó házasságnak. Éppen az a baj, hogy ami jó az egyik embernek, az elviselhetetlen a másiknak. A válasz tehát csak egyénre szabott lehet. Sok házasságelmélet született már, kezdve az "ellentétek vonzzák egymást"-tól a "minden zsák megtalálja a foltját" típusig bezárólag. Az egyik legtöbbet ígérő megközelítés a kötődési stílusokra koncentrál.

Mindenkinek ismerős a kép: Konrad Lorenz elöl "kacsázik", nyomában a kiskacsák, akik követik őt, mint az árnyék, mert tojásukból kibújva először őt pillantották meg, és őt hiszik mamájuknak. A jelenség azt szemlélteti, hogy az utódgondozást igénylő fajokban van egy biológiai rendszer, amely a születést követő rövid időszakban mintegy lefényképezi, ki az a lény, akit ezentúl szülőnek kell tekinteni. Az újszülött életben maradása múlik azon, tud-e ragaszkodni szülőjéhez és ki tudja-e váltani a szülőből a viszonzott ragaszkodást. Hogy a dolog mennyire tud nem természetes is lenni, azt azok az esetek mutatják, amikor anyák eldobják maguktól csecsemőiket, vagy amikor pl. az autizmus korai jeleként a gyerek nem tud igazán személyes kötődést kialakítani a szülővel.
A kötődési viselkedés plasztikussága, vagyis alakíthatósága szoros összefüggést mutat egy faj alkalmazkodóképességével. S mivel csak egyetlen faj van, az ember, amely az Északi-sarktól a sivatagig mindenhol életképes, ezért az emberi kötődési viselkedés az, amely biológiai értelemben a legkevésbé előreprogramozott, s a legnagyobb változékonyságot mutatja.