Lelki árvaság, szomorú magány

Álomfejtőnk több mint tíz éve foglalkozik az álmokban megjelenő szimbólumok megfejtésével. Tar Ildikó nemcsak ír az álmokról oldalainkon, de konkrét álomelemzéseket is bemutat.

Az álomgazda

Kata 32 éves férjezett nő, két gyermekük van.

Az álom

Mintegy felülről látok egy erdőt, előtte egy sárga, barokkos kastélyépületet. Valaki azt mondja, talán csak egy hang a fejemben, hogy mostanság árvaházként működik. Előtte áll az én egy szintes kertes házam, ami nem ugyanaz, mint a valóságban, sokkal nagyobb, mediterrán jellegű, nagyon rendezett, szép növényekkel teli lakóparkban, Floridában láttam ilyesmit.

Leszállok a földre, bemegyek a házamba, ami tele van rengeteg idegen, különböző korú gyerekkel. Vannak egészen picik, csecsemők, nagyobbacskák, és 17-18 éves körüliek is. Nagyon jó hangulat uralkodik, láthatólag a nagyobbak segítenek a kisebbek ellátásában, nagy a szolidaritás, barátiasság a gyerekek között. Na, de hogy kerültek a házamba?

Átmegyek a kastélyépületbe, és ott a portánál, recepciónál látok egy pszichológus férfit, intézkedik, szervez. Fehér köpenyben van. Nagyon rokonszenves, jóképű, 40 körüli, érzem, könnyen bele is tudnék szeretni. Tőle tudom meg, hogy a gyerekek innen, az árvaházból mentek át az én házamba, egyrészt, mert itt már teltház van, és nem is tudnák őket normálisan elhelyezni, másrészt, mert ezek a gyerekek csak hozzám voltak hajlandóak jönni. Velem akarnak élni. Érdekes beszélgetés bontakozik ki közöttünk, de a részleteire már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy nagy szakmai és emberi egyetértés bontakozott ki közöttünk. Éreztem, hogy rokonlélekre leltem benne. Jó, hogy itt lakik a "hátam mögött", bármikor átjöhetek hozzá egy kis beszélgetésre, akár eligazításra, tanácskérésre is, bár rengeteg a munkája, láthatólag rám szakít időt. Valószínűleg ő is érezte a kettőnk között kibontakozó rokonszenvet.

Visszamegyek a házamba, és belépvén a nagyon nagy nappaliba, még több gyereket látok, mint eddig. Kissé megijedek, mert ennyi gyereket képtelenség ellátni, nevelni. Ráadásul teljességgel különböző korúak.

Ekkor észreveszem, hogy egy idősebb, törékeny alkatú, szemüveges nő ül pont a terem közepén, és a nagy gyerekzsivaj közepette éppen tűbe fűz egy cérnát, nagy nyugalommal. A gyerekek ruháit javítja, foltozgatja, stoppolja. Őt láthatólag egyáltalán nem idegesítik a körülötte ugráló, birkózó, szaladgáló, síró, hangoskodó, örvénylő gyerekek. Meglepődöm: így is lehet? Nem kell idegeskedni, feszültködni? Rendben vannak a dolgok? Rend van a látszólagos zűrzavar ellenére?

Ekkor felismerem a középen ülő nőt: a nagymamám az! Az én kicsike, törékeny, de az egész családot egy szó nélkül kiszolgáló nagymamám. Az egész élete azzal telt, hogy három háztartás terheit vitte, és az összes unokát nevelte. A meghatódottságtól sírás fojtogatja a torkomat.

Aztán eszembe jut, hogy nem lesz elég pénzem arra, hogy ennyi gyereket ellássak frissen létrejött árvaházamban, és úgy döntök, szégyen, nem szégyen, elhagyom a házam.

A bejárati ajtónál két kamasz kapuügyeletes fiú éppen egy csomagot vesz át. Megnézem, mi az. Valaki, egy jótét lélek, vagy szervezet, eldobható papírpelenkákat küldött. Arra gondolok, hogy - ezek szerint - nem hagy magamra a világ. Ha befogadom a gyerekeket, meglesznek az anyagi, segítői források is ahhoz, hogy az árvaházamat működtessem. Szólok a fiúknak, hogy vigyék a csomagot a csecsemőkhöz. A srácokon is látni, hogy örülnek a küldeménynek, és annak is, hogy kezembe vettem az irányítást.

Én meg azt érzem magamban, hogy végérvényesen felvállalom a felelősséget ezekért a gyerekekért, az árvaházamért. Jó érzés, "felnőttség"- érzettel tölt el. Megérzem azt is, hogy ez az életfeladatom, soha nem is volt más dolgom, mint ez. Ez a küldetésem a világban.