Csináljunk egy kis őrültséget!

Ha folyton a lehetséges balesetekre gondolnánk, ki sem mernénk lépni az utcára, olvashatjuk egy, a The Scientistben közelmúltban megjelent  cikkben, amely a kockázatkereső viselkedés okait kutatja. Ha viszont soha nem gondolunk a lehetséges veszélyekre, könnyen érhet baj bennünket. Egészen más a helyzet viszont azokkal, akik keresik a veszélyeket.

A kockázat többértelmű, megítélése nézőpont, társadalmi norma és egyéni beállítódás kérdése. A tudomány figyelmét azok az emberek keltik fel, akik magatartásukkal saját magukat és másokat egyaránt veszélyeztetnek. Egyes problémák esetében a veszélyeztetettség társadalmi méretű lehet, mint pl. a HIV-fertőzés terjedése, vagy az alkoholfogyasztás és a dohányzás. Bizonyos kockázatokat a társadalom erősebben észlel, mint másokat. Így például a fiatalok drogfogyasztása botránytéma és gyakran kétségbeesés tárgya, ugyanakkor a fiatalkori dohányzást sokkal elnézőbben kezeljük, pedig utóbbinak hosszú távon nagyságrendekkel több az áldozata.

Öregek és fiatalok

Nem minden veszélyes magatartás kockázatkeresés - írja az idézett cikk. Így például a közlekedési szabályokat nyugodt lélekkel áthágók vagy a bűnözők jelentős része nem keresi a veszélyt - egyszerűen más normák szerint működnek.

Sokan vállalnak komoly veszélyeket, pl. a szexpartnereiket gyakran cserélők, ha nem használnak óvszert, de sok esetben ez nem kockázatkeresés, hanem a kockázat alulértékelése, tagadása. Pszichoanalitikusok régóta tudják, hogy a legtöbb ember rendíthetetlenül hisz abban, hogy a statisztikákban szereplő veszélyek főként másokat fenyegetnek, nem őt. Ez a hit a saját sebezhetetlenségünkben sok nehézségen átsegít bennünket, ugyanakkor - mivel sokan mégis elszenvedünk betegségeket, csapásokat és baleseteket - nagy megrázkódtatások forrása is lehet. Az élettapasztalat, ami az idősödéssel párhuzamosan felhalmozódik, többek között azt is meghozza, hogy idősebb korban már jobban tudjuk, hogy sebezhetők vagyunk. Ez is magyarázza, hogy a kockázatos vagy kockázatkereső magatartás az életkorral csökken.

A serdülőkor és annak tovább élése a fiatal felnőttkorban azonban szinte törvényszerűen hozza magával a kockázatkeresés megjelenését. Az önmagát és/vagy társait veszélyeztető módon alkoholizáló, bicikliző, gördeszkázó, elcsavargó fiatalt sokféle erő hajtja a baj keresése felé. Ezek egy része a normális fejlődéshez tartozik, más részük a fejlődéssel járó konfliktusok, elakadások kísérő tünete. A gyerekkorból már kinövő, de a felnőttségtől magát még messze érző kamasznak, főként, ha fiú, ki kell próbálnia magát, mire képes. Mennyit tud alvás nélkül fennmaradni, milyen messzire bír elgyalogolni vagy mennyi sört bír meginni - ezek mind kisebb-nagyobb próbatételek, a többiekkel való összemérés lehetőségei. Még inkább vonatkozik ez a nagy ügyességet, esetleg fizikai erőt igénylő dolgokra. A kamaszkor gyors testi-lelki változásai és a felnőttek ellentmondásos reakciói alaposan megingatják a kamasz önértékelését, önbizalmát. Megoldásul kínálkozik a túlértékelés - "király vagyok" - és a testi ügyesség, teherbíró képesség bizonyítása. És persze, a vég nélküli töprengések a tükör előtt. Azért, hogy a többiek elismerését kivívjuk, képesek vagyunk sok őrültséget megtenni. És ez sajnos, sokszor így marad felnőttkorban is.