Hamarosan új fejezet íródik a Seuso-kincs kalandos történetében

Vadásztál. Seuso kincs. A felvétel 2017. július 17-én, hétfőn készült az Országházban.

Kincses város Polgárdi. Persze, nem olyasféle módon, mint hajdanában az erdélyi Kolozsvár, a Fejér megyei városka földje valódi, kézzel fogható kincseket rejt. Sajnos, jó részük már nem a magas mésztartalmú csernozjom talajban van, inkább széfekbe zárva, magángyűjtők kastélyaiban vagy éppen botcsinálta kincsvadászok pincéiben, padlásain várják a szebb napokat, hogy pénzzé tehessék őket. Dézsy Zoltán Balázs Béla-díjas filmrendező szentül meg van győződve arról, hogy hamarosan új és kedvező fordulat következik be a kalandos elő- és utóéletű, Polgárdi környékéről származó, római kori Seuso-kincs ügyében. A 888 kérdéseire a két korábbi Seuso-film (1997, 2016) készítője válaszolt.

Jánosy Károly: Két dokumentumfilmben is foglalkozott a titokzatos körülmények között külföldre, majd végre hazakerült Seuso-kinccsel. Miért lett a roppant izgalmas és szövevényes téma oly mértékű megszállottja, hogy még egy újabb fimet forgatna róla?

Dézsy Zoltán: Kétségtelen, nem éppen hétköznapi „vonzalom" fűz az anyaghoz, gyakran mondogatja is a feleségem, hogy a kincseket kellett volna elvennem, annyit foglalkozok velük. A kilencvenes évek legelején az édesanyám hívta fel a figyelmemet a Seuso-leletre. Akkoriban már oknyomozó riporterként száguldoztam szerte az országban, és közben azon munkálkodtam, hogy egy igazi, nagy téma feldolgozásba kezdhessek. Erre elég jó alkalom kínálkozott 1994-ben, a szocialisták választási győzelme után, amikor – politikai okokból – kirúgtak a Magyar Televízióból. Ezzel pedig kitűnő lehetőségem adódott a fölös energiáim lekötésére. Ráadásul, a római korból származó használati tárgyak létezéséről csak akkoriban szerzett tudomást a szélesebb értelemben vett közvélemény.

Jánosy Károly: A hét évvel ezelőtt elkészült Seuso II vetítése óta menyivel tudunk többet a kincsek eredetéről, eltűnésének és felbukkanásának a körülményeiről?

Dézsy Zoltán: Túlzás nélkül állíthatom, hogy a téma szakértője lettem az elmúlt évtizedekben, ráadásul, a közösségi média térhódításával szinte, naponta, hetente kapok újabb és újabb információkat a lelettel kapcsolatban. Nem csoda, hogy a kérdéskör rabja lettem, annak ellenére – vagy éppen azért? –, hogy a kincsek visszakerülése óta elvileg nyugvópontra kerülhetne az ügy. Azért az is sokatmondó, hogy amikor a Balatonra megyek, majd' mindig megállok Polgárdiban, ahol az egész történet kezdődött, ahol a rejtélyes körülmények között, 1980-ban meghalt – meggyilkolták – Sümegh József kiskatona megtalálta a felbecsülhetetlen értékű római remekműveket. Természetesen annak is örülhetünk, hogy a csodás ezüstlelet hazakerült és már mindenki megnézheti a Nemzeti Múzeumban, de én megszállott módon hiszem, hogy karnyújtásnyi közelségbe kerültünk ahhoz, hogy újabb, a korábbiakhoz szorosan kötődő ezüst tárgyak bukkanjanak fel.

Seuso-kincsek Forrás: Wikimedia Commons/Elekes Andor

Jánosy Károly: Miért olyan biztos benne, hogy a lelet állítólagos megtalálója, Sümegh József vesztét a római kincsek okozták?

Dézsy Zoltán: Miért akarna öngyilkos lenni egy huszonnégy éves fiatalember úgy, hogy térden állva felköti magát egy pincében? Egyszerűen nem volt erre oka, és az is biztos, hogy nem előre megfontolt szándékkal ölték meg. Alkalmanként be-bevitt egy-egy értékes római kori tárgyat a laktanyába, így viszonylag korán a hatóságok látókörébe került, az állambiztonsági szervek figyelték, annál is inkább, mert a tisztekkel is üzletelt, és alighanem az lett a veszte, hogy nem volt elég óvatos, eljárt a szája.

Jánosy Károly: Azért elég nehéz elképzelni, hogy az akkori Magyarországon rejtve maradhatott a több millióra taksált ezüstvagyon felbukkanása.

Dézsy Zoltán: Ez nem politikai ügy volt. Akkoriban nem volt olyan meglepő, hogy a Polgárdi környékén élők a szántóföldön talált római kori érmékkel csencseltek. Nyilván nem csupán a gulyáskommunizmus jótékony hatásainak volt köszönhető, hogy egy-két szobával, emelet-ráépítéssel gyarapodott a ház, a biciklit motorkerékpárra, a Trabantot Zsigulira cserélték. Mellesleg Sümegh akkoriban vett telket, már a bevonulása előtt építkezni akart, a jelek szerint tisztában volt vele, hogy vagyonos ember lett. A későbbiekben a bűntársainak is bőven volt mit a tejbe aprítania.

Jánosy Károly: Hogyan tudtak az érintettek „árnyékban" maradni, amikor bárki, bármikor feljelenthette – és fel is jelentette – a szomszédját akár száz dollár vagy egy komolyabb ékszer birtoklása miatt?

Dézsy Zoltán: Nézze, a mai ötvenesek-hatvanasok jól emlékeznek arra, hogy a fővárosban volt néhány olyan nyilvános telefonfülke, ahonnan a helyi hívás áráért lehetett külföldi számot tárcsázni és órákig beszélgetni. Nem csoda, hogy sokan ténferegtek arra, mintegy véletlenül. Természetesen az elhárítás tudott erről, mégis hagyta, hiszen így könnyen lehallgathatta a vonalat. Polgárdiban sem vették elő a kicsiben seftelő helyieket, akik zavartalanul árulhatták, mélyen a valós ár alatt – például – a Diocletianus- vagy éppen a Valentinianus-féle érméket. Ezek nem voltak igazán nagy tételek, a hatóságok a bizonyítékok nem éppen könnyű beszerzése miatt inkább szemet hunytak, meg aztán itthon kevés olyan igazán gazdag ember volt, aki tényleg nagyban gondolkodhatott. A kis halak pedig beérték a „morzsákkal", az új motorral, Zsigulival, nagyobb házzal, telekkel.

Seuso-kincs fotó: Talán Csaba

Jánosy Károly: Miből gondolja, hogy közel ötven év után most újabb Seuso-kincsek kerülhetnek elő?

Dézsy Zoltán: Az utóbbi években egyre több régi, rejtélyes bűnügy oldódik meg. Egyrészt a nyomozók kitartó munkájának köszönhetően, másrészt pedig évtizedek múltán fellazulnak vagy éppen megszűnnek a korábban oly szoros baráti, üzleti kapcsolatok. Egyesek börtönbe kerülnek, mások alkudozni próbálnak a hatóságokkal, és a kisebb büntetés reményében kinyitják a szájukat. A Seuso-lelet esetében is valami hasonlóban reménykedek. Meggyőződésem, hogy színre léphetnek olyan örökösök, akik az elhalálozott rokon kétes eredetű hagyatékától szíves, örömest megválnának egy szabad szemmel jól látható összeg reményében. Nyilván nem könnyű megtenni ezt a lépést, mert így kiderülhet, hogy a tisztességben megőszült apa, nagybácsi, nagynéni hétpróbás gazember volt. Most is tárgyalok olyanokkal, akik előbb vagy utóbb kiterítik a Seuso-kinccsel kapcsolatos lapjaikat. Nyilván nem ingyen, de van az a pénz, amiért megteszik. A külföldre került darabok azonban valószínűleg végleg eltűntek. Nem titok, hogy a gazdag gyűjtők egy része – határon innen és túl – lopott kincseket halmoz fel és megelégszik azzal, hogy a háza titkos rejtekén nézegeti a bűnös úton szerzett műtárgyakat. Hajdanában közszájon forgott az a történet, miszerint egy hazai gyűjtő megvett egy olyan, rablásból származó képet, amelynek a kerete még véres volt.

Jánosy Károly: Mit szeretne elérni? Milyen fordulat szükségeltetik ahhoz, hogy trilógia legyen a Seuso-sztoriból?

Dézsy Zoltán: Úgy érzem, a két korábbi filmem révén nagyjából kerek, egész történet született, ám az igazi lezárás, ha úgy tetszik, happy end, akkor lesz, ha újabb, kézzel fogható bizonyítékok kerülnek elő a kincs eredetéről. Mostanában megyek le Sümegh József egyik régi barátjához, ő segíthet abban, hogy megtaláljuk az a kutat, ahová emlékei szerint a kincs eddig elő nem került két nagyobb darabját ásták el. A nehézséget az okozza, hogy azóta szinte teljesen megváltozott a környék. Légi felvételekkel próbálunk nyomokra bukkanni, eddig hasztalan, sok a zsákutca, de nem adom fel. Most minden lényeges mozzanatot rögzítek, s ha lesz komolyabb, dramaturgiai fejlemény, akkor lesz belőle egy újabb Seuso-film.