A „Borsodi vadász”

A farkasok az elmúlt években hazánk területén is felbukkantak, elsősorban az Északi-középhegység vidékén

Minden attól függ, hogyan mesélünk el egy történetet.

A svájci jeladós farkast kilövő „Borsodi vadász" híre talán még azokhoz is eljuthatott az elmúlt napokban, akik szigorú diétára fogták a médiafogyasztásukat és ez nem véletlen: A Jó és a Rossz analógiájára felfűzött történetmesélés mindig is elérte az olvasók ingerküszöbét.

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nem foglalok állást a vadász kontra farkas sztoriban egyik fél oldalán sem, amennyire a tényekből leszűrhető, a vadász valóban hibát követett el és ezért a megfelelő büntetést meg kell kapnia. Minden más innentől csak a történetmesélés módszertana szempontjából lényeges.

A „Borsodi vadász" ugyanis egy szallóigéje lett az O1G vitakulturájú közösségnek. Egy közösségnek, aminek legerősebb összetartó ereje a gyűlölet. Az „itt nem lehet élni", „ez az ország" és „tipikus magyar" kezdetű vagy végű mondókák a „Borsodi vadász" sztorival most csak egy új elemet kaptak és persze lehetőséget arra, hogy önigazoló, gondolkodást nem igénylő fröcsögésbe kezdhessenek. Kapóra jött ez most azoknak, akik szerint nyugatabbra minden színesebb, szagosabb, szebb és jobb, akik szerint egész Magyarország egy pocsolyányi Borsod, mert Borsodról is annyit tudnak, hogy „sok a cigány", meg „sorsod Borsod", esetleg „pillangók a hasadban". A vadász alakja szerintük tökéletesen tükrözi a magyar mentalitást, mert „persze, hogy Borsodi, hát hol máshol, tipikus magyar, nem is itt történne", ezért teljesen rendben van, hogy a történet szerint a csodálatos és tiszta, nemes, erkölcsi magasságokig magasztalt SVÁJCI farkas ÁLDOZATUL ESETT a rohadék BORSODI-nak. A csúf gonosz tehát legyőzte az ártatlan jót, a meséknek pedig nem így szokott vége lenni,

ezért a csúf gonosz most a legsúlyosabb büntetést érdemli.

A történetmesélés szempontjából irreleváns, hogy a Borsodi vadász valójában Szabolcsi, a részleteket sem fontos ismernünk, hogy mérlegelt-e a vadász, mielőtt cselekedett, fenyegető volt-e a helyzet, vagy csak megnyalta a szája szélét jó magyarosan és meghúzta a ravaszt: Hiszen ez a mese egy allegória. A célja, hogy legitimálja azt az előzetes sztereotip, ellenazonosuló álláspontot, mely szerint a magyar az egy sötét bunkó paraszt. A történetben ezt legjobban azzal írhatjuk le, ha kiemeljük, hogy a vadász Borsodi, mert a történelmesélő toleránsnak és elfogadónak vallja magát, tehát valójában beszűkült, sztereotip gondolkodású, a saját szólamait imádja visszahallani, ez a mostani sztori pedig tökéletesen beleillik a sablonjaiba.

A cél, a hangulatkeltés végülis megvalósul. A Jó és a Rossz szerepek sarkításával könnyen levonható a következtetés, hogy aki kritikátlanul egyetért a mesélővel, az maga is a „Jó" oldalra kerül, aki pedig más oldalról is megvizsgálná a történteket, esetleg új szempontjai lennének, azt azonnal a „Rosszakhoz" lehessen sorolni.

Így épül újra és újra a Jó és a Rossz meséje.