A gyengébbik nem napja

Soha nem voltam elég jó feminista.

Soha nem voltam elég jó feminista. Még egyetlen engem ért zaklatásból sem kreáltam szaftos, nyilvános #metoo sztorit, sőt még védem is a férfiakat a túlkapásokkal szemben. A frusztrált offenzívákat, mint a „mi bajod van, menstruálsz?" maximum egy szemforgatásra tudom méltatni, az ilyen férfiak által kreált szófordulatokon, mint a „gyengébbik nem" pedig nem tudok megsértődni, mindig jót derültem rajtuk. Főleg, amikor olyan szájából hallottam, aki azt sem tudja, hol kell bekapcsolni a mosógépet.

Olyan helyen lakom, ahol sok az özvegy asszony. Amerre sétálok, látom ezeket a nőket, ahogyan a mindennapjaikat élik: Többnyire egyedül, végezve a ház körüli munkákat, télen fát vágnak, nyáron füvet nyírnak, megjavítják a kerítést, le-leállnak beszélgetni egy szembe jövő ismerőssel, aztán mennek tovább, teszik a dolgukat. A legtöbbjük már jó ideje nyugdíjas, a ráncok egyre mélyebben ülnek az arcukon, sejtetve életük legtöbbször megélt érzelmeit. Van, aki biciklivel jár, van, aki csoszog, van, akinek a kapujára akasztják a napi ebédet, hogy ne kelljen eljárnia. Kicsi, törékeny testű, egyre lassuló asszonyok, akik mellett már régen nem volt férfi. Sok mindent lehet rájuk mondani, de azt nem, hogy bármilyen értelemben gyengének tűnnének.

Ez a gyengébbik nem nap, mint nap bizonyítja az erejét: Viszi a hátán a saját és sokszor más háztartását, egyik kezében egy síró gyereket tart, a másikkal takarít, taknyos-lázas gyereket és férjet ápol, húslevest főz, miközben neki nincs ideje lázasnak lenni. Felkel egy órával mindenki előtt, hogy legyen reggeli, kikészített ruha, beviszi a gyereket az óvodába, iskolába, miközben a legkisebbet beszoktatja a bölcsibe. Végigáll egy huszonnégyórás műszakot, miközben menstruál, kierőltet egy kedvesen megnyugtató mosolyt a kisgyereke felé, miközben éppen elvetél, próbára teszi a testét, lelkét, józan eszét azért, hogy anya lehessen, aztán alvásidőben dolgozik otthonról, gyerekét a hátára kötve, éjszaka ugyanez a hát pedig kemény padlón fekszik, mert a síró gyerek csak őtőle nyugszik meg.

Ez a gyengébbik nem alig száz év alatt a teljes elnyomásból eljutott oda, hogy csak nőkből álló kormányt alakíthat, hogy nem kell a család és a karrier között választania, hogy van értelme az életének akkor is, ha soha nem volt férje vagy, ha az már meghalt.

Ez a gyengébbik nem mindegy hány éves, az életének melyik szakaszában tart, milyen életformát választott magának, újra-és újra rácáfol arra, hogy így nevezzék, mégis: Élvez minden olyan pillanatot, amikor megteheti. Valójában egy játék ez, ami az önigazolásról szól, nincs is már akkora jelentősége, mint pár évtizeddel ez előtt. Talán eleget játszottuk már ezt a játékot, a dac, a lázadás, az ellenállás már olyan jól megy, hogy mi nők egymás felé is leginkább így fordulunk – akár iskoláslányok, felnőttek, anyák vagy özvegyek vagyunk. Ha valamiben gyengébbek vagyunk a férfiaknál, akkor az ez – épp itt lenne az ideje ezen is változtatni. A mai nap pedig éppen alkalmas arra, hogy elkezdjük a változást.