Majdnem ezren túráztunk a gyönyörű, téli borvidéken

Vágólapra másolva!

Hóval fedett tájban, gyönyörű időben és kiváló hangulatban kanyarogtunk a Szekszárdi-dombság lankáin a már 18. alkalommal megrendezett Bartina Maratonon. Először jártunk ezen a vidéken, de nem utoljára. Ahol a tél ilyen szép tud lenni, ott a többi évszakot is látni kell.

Lánczi Péter,

Turista Magazin

Vágólapra másolva!

Szekszárd Szekszárdi-dombság Csatár utazás Bartina Maraton Grábóc Kakasd teljesítménytúra

Idén is közel ezren vágtak neki a Baka István Általános Iskolától induló Bartina teljesítménytúrának, amelyet évről évre a szekszárdi Ifjúsági Unió szervez. Ez nemcsak egy túra, hanem a szekszárdiak közösségi programja is egyben.

De persze nem kizárólag az övék, hiszen nem mi voltunk az egyetlenek, akik messziről érkeztünk, hogy teljesítsük a túra négy távjának valamelyikét, és hogy megismerjük a Szekszárdi-dombság téli arcát.

Hamar eljutottunk a szőlőkig

Hajnali háromkor kellett kelnünk, hogy majdnem kétórás autóút után odaérjünk a hatórás rajthoz. Szekszárd még álmosan, a pirkadat fényeivel várta a napfelkeltét, amikor mi már útra keltünk a maratoni távon (42 km). Szinte még aludtam, amikor pár száz méter gyaloglás után a város fölé emelkedtünk. A hajnali panoráma a füstöt eregető kéményekkel és a hajnali fényekkel utópisztikus látványt nyújtott.

Az utcákon rajtunk kívül csak a csönd és a dermesztő fagy járt, a város felett úgy rétegződött egymásra a szürke, a rózsaszín és a kék szín, mint a szivárvány sávjai. A látvány kétségtelenül lenyűgöző volt, ugyanakkor szomorú is, hiszen a színkavalkád létrejöttében a szmog is jelentős szerepet játszott.

Alig telt el negyedóra az indulástól, máris a várost övező szőlődombokon találtuk magunkat. A város ipari látványát szőlőkarók és présházak váltották,

a híres szekszárdi borvidékén jártunk.

Ilyenkor persze nemcsak a táj, a szőlő is téli álmát alussza, de a csupasz szőlőtőkék még így is jellegzetessé teszik a játékosan hullámzó dombokat.

Mielőtt teljesen átadtuk volna magunkat a természetnek, még érintettük Szekszárd legnyugatibb kertvárosát és a Remete-kápolnát. Innen kezdtünk el távolodni a dél-dunántúli kéktúra jelzésén Kakasd felé, közben pedig érintettük a 2015-ben átadott Bati-kereszt kilátót.

A húsz méter magas építményről belátni a Tolnai-hegyhátat, a Völgységet, illetve Paks és Kalocsa városát is. Ráadásul ezen a napon a kilátás mellett a szervezők jóvoltából

forralt bor is várta a túrázókat.

Legalábbis azt, akinél volt bögre, mert arról mindenkinek magának kellett gondoskodnia.

Dávid és Góliát minden kerítés mögött

A kilátótól még egy darabig a kéket, majd a szalagozást követtük a Kakasd melletti befagyott tóig. Felkapaszkodtunk a Várhegyi-kilátóhoz, ahonnan új szögből láthattunk rá a környékre, majd a Majális-völgyben ereszkedtünk le Kakasdra, ahol a kutyák kánonszerű ugatással kísértek minket végig a falu utcáin.

A legtöbb portánál párban, egy nagy és egy kis testű kutya egyszerre, eltérő hangmagassággal őrizte a házat. Bár az ilyesfajta ebtartás okaira nem jöttünk rá, azért szórakoztató volt, ahogy „Dávid és Góliát” egyszerre csahol a kerítés lécei alatt és felett. Ezt egyébként nemcsak itt, hanem a környék többi településén is megfigyeltük.

A faluból visszakapaszkodtunk a végtelennek tűnő havas dombokra, amelyek úgy csillogtak a verőfényben, mintha csak kristályokkal lettek volna borítva. És bár vakító napsütésben jártuk a szántókat és erdőket,

a hőmérséklet egész nap jócskán fagypont alatt maradt,

ami folyamatos mozgásra sarkallt minket. Ezért aztán nem sokat időztünk még az ellenőrzőpontoknál sem, pedig a forralt bor sokszor minket is tovább marasztalt volna a kelleténél.

Már túl voltunk a táv felénél, amikor Grábócra értünk, ahol a falu feletti kilátónál volt a túra hatodik ellenőrzőpontja. Innen is kiválóan körbetekinthettünk a környékre,

csak a kilátó roppant meredek és jeges lépcsőivel kellett megküzdenünk.

Ez főleg lefelé volt veszélyes, a meredek falépcsőről való lezúgás felért volna egy zuhanással. Szerencsére nem történt baj, és miután a lyukasztóval igazoltuk, hogy itt jártunk, már mentünk is vissza a faluba, hogy újból a kék jelzést kövessük.

Ránk morgott a víziszörny

Grábócot a híres szerb ortodox kolostornál hagytuk el, majd négy kilométer után

elértük a V alakú Szálka községet, ahol a következő ellenőrzőpont várt ránk.

Végigsétáltunk a település főutcáján, majd a piros jelzést követve kiértünk a befagyott halastóhoz, amely a délutáni napsütés hatására időnként tompa morajlással riant. Mintha csak egy álmos víziszörny akart volna előbújni a tó mélyéről.

Túratársainkkal barátkozva, kényelmes tempóban haladtunk tovább a piros jelzésen, óvatosan emelkedve a Felső-erdő mély útján, míg elértük a bükkös-erdei elágazást. Jócskán benne járunk már a délutánban, ezért nem időztünk sokat a frissítőpontnál.

Már nem voltunk messze a céltól. A túra utolsó természeti látványosságát a Csatár feletti Gurovica-dűlő mentén találtuk, amikor az alacsonyan világító nap már rozsdaszínűre festette a domboldalban álló szőlőtőkéket.

Ennél jobb időt nem is kívánhattunk volna erre a januári napra, az időjárás igyekezett a legszebb téli pompájába öltöztetni a szekszárdi dombokat. Először jártunk ezen a vidéken, de biztosan visszatérő vendégek leszünk, hiszen ahol a tél ilyen változatos tud lenni, ott a nyár is egészen káprázatos lehet. És akkor a szüreti időszakról még nem is beszéltünk.