Már két jó érvem is van Magyarország mellett

dunakanyar
Egyszercsak feltűnik a visegrádi vár a bal oldalunkon
Vágólapra másolva!
Nekem a Balaton nem a Riviéra, hanem az a hely, ahol otthon érzem magam. Mindegy, hogy északi part vagy déli, keleti csücsök vagy nyugati, a Balaton levegője, fényei, illatai, hangjai olyan ismerősek, mint a visszatérő álmok. Úgyhogy ha valaki azt kéri tőlem, mondjak egy, csak egyetlenegy jó érvet Magyarország mellett, biztos rávágom: hát a Balaton! Ki hitte volna, hogy ennyi év után bele fogok szeretni egy másik hazai tájba? Még jó, hogy nem kell válóperre vinni az ügyet.
Vágólapra másolva!

Úgy alakult, hogy idén nyáron éppen csak egy futó pillantást tudtam vetni kedves tájamra, azt is olyan szögből, ahonnan még sosem láttam: egy szőlőskislaki ültetvényről. Egyébként pedig többnyire Budapest közelében kirándulgattunk, mert elhatároztuk, hogy egyetlen hétvégénk sem telhet csak munkával vagy csak punnyadással. Legalább az egyik napnak a kalandról kell szólnia.

Idén csak egy pillantást tudtam vetni a Balatonra a szőlőskislaki szőlőhegyről Forrás: kling

A Dunakanyart kezdő biciklisek is bevállalhatják

Ha pedig az ember Budapestről könnyen elérhető biciklis túrákat keres, a Google az első között dobja ki (vagy be) a Dunakanyar varázsszót. Nem is vacilláltunk sokat, csak azt kellett eldönteni, melyik település legyen a bázisunk. Ezúttal ugyanis olyan mázlink volt, hogy a lányunk és a barátja egész hétvégére el tudta vállalni a háziállat-felügyeletet (a Momó- és Gazsi-problematikáról itt értekeztem korábban), úgyhogy két teljes nappal gazdálkodhattunk.

A báziskérdést végül a véletlen döntötte el. Mivel az utolsó pillanatban derült ki, hogy ott alvós buli lesz a dologból,

órákig kattintgattam a különböző szálláskereső portálokon, mindhiába.

Se Visegrádon, se Zebegényben, se Nagymaroson, se ezek tíz kilométeres körzetében nem találtam egyetlen szabad szobát sem (számunkra) megfizethető áron. Már éppen feladtam, és belenyugodtam, hogy megint csak egynapos túrában lesz részünk, amikor a lányom barátja rábukkant egy váci vendégházra.

Véletlenül keveredtünk Vácra Forrás: scheer

Két perccel később már volt foglalásunk, éppen csak újra kellett tervezni a kirándulást. Ha ugyanis szombat estére vissza kell érnünk Vácra, hogy fogjuk másnap ott folytatni, ahol abbahagytuk? Némi időbe telt, mire rájöttem a megoldásra. Természetesen úgy, hogy a vasárnap reggelt is egy kis autózással kell kezdenünk.

A jól nevelt kutyák városa

De ne siessünk ennyire előre. A dolog úgy kezdődött, hogy

első látásra beleszerettünk Vácba.

A szállásról kiderült, hogy nemcsak tökéletes (tiszta, csendes, a matrac majdnem olyan kemény, mint otthon, a recepciós hölgy tüneményesen kedves), hanem a városka kellős közepén van.

Belvárosi szállásunk udvara Forrás: kling

Az ember kettőt lép erre, és máris a barokk főtéren találja magát. Kettőt lép arra, és a Duna-parti sétányon vagy a szépen karban tartott, óriási parkban korzózik. Újabb két lépés után rábukkan a szombati piacra, ahol olyan

házi gyümölcsjoghurtot árulnak 250 forintért hatalmas kehelyben,

hogy olyat még életében nem evett. De tényleg, még 600 forintért se, pedig azt úgy hirdették, hogy a legkézművesebb, legbióbb sajtműhely terméke.

A piacon és az utcán mindenki mosolyog, és ha az ember tanácstalanul megáll valahol, biztos lehet benne, hogy valaki megkérdezi, segíthet-e. A kutyák (rengeteg kutya sétál a gazdájával a városban és a Duna-parton) úgy ülnek a zebránál az útpadkán, mint az eminensek az első padban, és semmi pórázrángatás meg vicsorgás nincs, ha szembejön egy négylábú kolléga. Úgy látszik, Vác a jól nevelt kutyák városa. Márpedig jól nevelt kutyája csak kulturált embereknek van.

Vác tele van ilyen kis utcákkal Forrás: kling

Az igazság az, hogy úgy éreztük magunkat, mintha külföldön lennénk. Könnyen lehet, hogy mindez a pillanatnak szólt, és ha legközelebb arra járunk, csupa goromba fráterbe és idegbeteg kutyába botlunk. Egy biztos: tesztelni fogjuk.

A váci nevezetességeket (a Mária Terézia tiszteletére emelt diadalívet, avagy Kőkaput, a Fehérek templomát, a székesegyházat,

a börtönt, amely eredetileg bentlakásos iskola volt nemes ifjak részére,

a Vörösházat, amely gyönyörű színét a nápolyi építőmestereknek köszönheti) hamar körbe lehet járni, de az ücsörgés a Duna-parton, a lépcsőn, a füvön vagy valamelyik kávézóban, a bóklászás a barokk házak és az árnyat adó fasorok között megunhatatlan. Lehet, hogy ide kellene költöznünk?

Gyönyörűen felújított házak Forrás: kling

A Vácról szóló ódát most azzal zárom, hogy indulás előtt elképesztően finom capuccinót és melange-t ittunk az egyik kávézó teraszán, majd azzal a magunknak tett ígérettel vágtunk neki a túrának, hogy este benézünk a legendás Mihályi cukrászdába. Méghozzá nemcsak azért, hogy elájuljunk az áraktól (itt kérem, kapaszkodni kell, az árak bécsi, sőt párizsi szinten mozognak, cserébe viszont a minőség is világszínvonalú), hanem hogy olyan ízélményben legyen részünk, mint még soha.

Na, ide jövünk vissza este Forrás: scheer

Mintha külföldön lennénk

A bicikliutat nem lehet eltéveszteni, a Duna-parti sétányon vezet Verőce felé. Ott egy kicsit visszavisz a civilizáció sűrűjébe, minthogy a forgalmas 12-es útból csíptek le egy méternyi sávot a kerekezőknek.

Vácon könnyű megtalálni a bicikliutat Forrás: kling

Később tudtuk csak meg egy verőcei kollégától, hogy valójában van a faluban kellemesebb bicikliút egy utcával feljebb, csak lekopott a jelölés az aszfaltról, ezért nem találja senki. Mindegy, hamar átgurultunk Verőcén, és máris virágzó mezők, lekaszált rétek, elhagyott gyümölcsösök között találtuk magunkat.

Egy ideig ilyen bukolikus tájon halad a bicikliút Forrás: kling

A következő település, Kismaros csak a távolban sejlett fel, képeslaptémaként, majd hamarosan a Duna is felbukkant a másik oldalon. Nem akármilyen látványt nyújtott, túlpartján a visegrádi várral. Már megint jóleső idegenségérzés fogott el. Mintha külföldön lennék.

Délelőtt nem sütött a nap, ezért visszafelé készült jobb kép a távoli Kismarosról Forrás: kling

Amikor pedig begurultunk Nagymarosra, hogy találjunk egy kései reggelihez (rendes embereknél ez már ebédidő) alkalmas helyet, perceken belül

egy kézműves (mi más is lehetne manapság?) kávézó-pékség előtt találtuk magunkat.

Ez volt kérem a Kis Francia. Odabenn egy család éppen franciául értekezett arról, mit rendeljenek, de ez merő véletlen. A tulajdonos láthatóan egy szót sem értett abból, amit mondtak.

Egyszercsak feltűnik a visegrádi vár a bal oldalunkon Forrás: kling

Az út eddig is tele volt szépséggel, de lehetett még fokozni. Bár Zebegényig a bicikliút a főút mellett halad, azon most alig volt forgalom. Valószínűleg még az autók zúgása sem ronthatta volna el a látványt, amely innen, föntről tárult elénk.

A Duna most egyszerre volt monumentális és bensőséges.

Visszafelé egyébként még bámulatosabb az egész, egyrészt mert nem kell fölfelé tekerni, másrészt mert abból az irányból még szélesebben tárul elénk a kanyarodó folyó.

Tökéletes hely a merengésre Forrás: kling

Este révbe értünk, meg a Révkapuba

Zebegényben megint egy másik világba csöppentünk. Keskeny és kanyargós, macskaköves utcácskák,

némelyik olyan meredek, hogy feltolni is alig bírom rajta a biciklit.

Van olyan utca, amelyet mintha liliputi emberekre terveztek volna. Egymás mellett sorakoznak a miniházikók, pont olyan a formájuk, mint az óvodások rajzain. Gondolom, présházak lehettek eredetileg. Az egész települést körbeölelik a hegyek és az erdők, szerintem legszívesebben elrejtenék a látogatók elől.

Zebegényi házikók Forrás: kling

Oda-vissza összesen 60 kilométert tettünk meg, délután fél hat körül értünk vissza Vácra. Hogy hol fogunk vacsorázni, már a reggeli induláskor eldőlt. A városnak ugyanis egyetlen szépséghibája van, nem nyitottak még benne cseh sörözőt. (Ha tévednék, kérem, korrigáljanak a kommentekben, előre is köszönjük.) Ez ugyan számomra mit sem jelent, a férjemnek azonban annál többet. Neki ugyanis a vacsora nem sokat ér egy (vagy mondjuk inkább úgy, néhány) korsó cseh sör nélkül.

Vacsora közben is látjuk a Dunát Forrás: kling

De ezzel is szerencsénk volt. Az egyetlen hely, ahol Pilsner Urquellt csapoltak, egyúttal a legszebb fekvésű étterem is, a Révkapu, kilátással a vízre, na és persze a Tahiba közlekedő révre.

Semmi fine dining, de ez most mindegy is volt,

tekintve, hogy a Kis Francia óta nem vettünk magunkhoz kalóriát. Fine diningnak meg ott volt a Mihályi, ahová zárás előtt még sikeresen beslisszoltunk.

Ezt kóstoltuk, meg néhány gombóc fagyit Forrás: kling

Határon innen, határon túl

Másnap reggel felpakoltuk a bicikliket az autóra, megígértük a recepciós hölgynek (és komolyan is gondoltuk), hogy máskor is jövünk, majd

megint elgurultuk Zebegénybe, ezúttal négy keréken.

Pontosabban négy kilométerrel odébb, a szobi révnél parkoltunk le, amire semmilyen racionális magyarázat nincsen, úgyhogy kénytelen vagyok sugalmazásnak tekinteni. Reggel ugyanis még fogalmunk sem volt róla, hogy este majd Pilismarótról kompozunk vissza Szobra, egyenesen az autónkhoz.

A szobi révnél hagytuk az autót Forrás: kling

A terv máshogy nézett ki. Ha már úgyis folyamatosan külföldön érezzük magunkat, miért ne lépnénk át tényleg a határt? Előző este találtunk egy leírást az interneten arról, hogyan lehet Szobról a legrövidebb úton Párkányba kerekezni.

Meg kell találni az ártéri erdőben az Ipolyon átívelő vasúti hidat

(a Köztársaság utca végén egyenesen tovább a fák között, a lényeg, hogy mindig jobbra tartsunk), ha azon átmegyünk, máris Szlovákiában vagyunk.

Ezt a hidat kell megtalálni, és hipp-hopp Szlovákiában vagyunk Forrás: kling

Ott pedig csak tekerni kell toronyiránt, egy ideig jó minőségű földúton Helembáig, majd még jobb minőségű aszfaltúton Garamkövesdig és Párkányig. Bal oldalunkon mindvégig a Duna kíséri utunkat, jobbunkon pedig jókora halmok magasodnak. A forgalom minimális, alig egy-két autó haladt el mellettünk a nagyjából 12 kilométeres távon.

Az ott már Helemba Forrás: kling

Hogy Párkányban mi lesz, arra nem volt terv. Ami azt illeti, nem is igen lehetett volna.

Párkányban ugyanis az egyetlen látványosság az esztergomi bazilika.

Amit ebből a szögből valóban senki más nem láthat, csak aki Párkányba jön. Úgyhogy egy rövid kalandozás után a helyi Billában (ez a másik látványosság, aminek odahaza híján vagyunk), áttekertünk Esztergomba. Hiába, idehaza sokkal inkább külföldön éreztük magunkat, mint odaát.

Ezt csak Párkányból láthatjuk Forrás: kling

Vác után a magyar Róma elszomorítóan kopottnak, elhanyagoltnak tűnt, majd minden házról mállott a vakolat. Elkezdtünk megint feltételes módban beszélni: milyen gyönyörű lehetne, ha… De már nem volt időnk alaposabb városnézéshez. A vár aljában találtunk egy térképet, amely szerint az EuroVelo 6 kerékpárúton (tudják, amelyik az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig, konkrétan Nantes-tól Konstancáig vezet) a Duna jobb partján eljuthatunk Pilismarótig.

Ezen a képen nem látszik a kopottság Forrás: kling

Ennek a szakasznak a nagy részén ugyan piros vonal helyett pöttyök jelezték az utat, csak hát akkor

még nem tudtuk, mit jelent az úgynevezett ideiglenes bicikliút.

Hát egészen pontosan azt, hogy nincsen bicikliút. Vagyis hat kilométer után a 11-es úton kellett tekernünk tovább, ami a vasárnap délutáni egyre növekvő forgalomban nem volt a legkellemesebb élmény.

Bogi visz át minket az autóhoz Forrás: kling

A pilismaróti rév óránként egyszer közlekedik, minden óra ötvenkor. Nem árt tudni, hogy az utolsó járat 18:50-kor indul. Elcsigázva, de

egyre nagyobb szeretettel néztük a Dunát,

amely a délutáni napfényben most tengerkéken ragyogott. Fölötte kedves felhőpamacsok, mögötte a Börzsöny lankái, a hullámokon vízisíelők, kajakozók és Bogi, a révünket húzó kis hajó.

A Duna, az új szerelem Forrás: kling

Nekem már valószínűleg a Balaton marad a hazám, még ha dunai emigrációban élek is évtizedek óta. Csak azt nem tudtam, hogy van a Dunának olyan arca, amelybe akár bele is szerethetek. Mondjak még egy érvet Magyarország mellett? Dunakanyar!