Ez lenne a magyar Toscana?

Káli-medence, a magyar Toszkána
Kerékpározók tekernek a Hegyestű felé
Vágólapra másolva!
Magyarországon előszeretettel aggatunk rá egy-egy tájegységre valami nagyot mondó jelzőt, mintha ezzel el is végeztük volna minden teendőnket a térséggel kapcsolatban. A Balaton északi partvidéke fölött húzódó Káli-medence régóta viseli a magyar Toscana nevet, miközben a valóban csodaszép természeti környezetben megbúvó kisfalvak közül jó néhány hamarosan az ebek harmincadjára juthat. Egy napot töltöttem ott.
Vágólapra másolva!

Dél elmúlt pár perccel. Péntek volt, éhes voltam, alig vártam, hogy Kővágóörsre érjek, és betérjek a főutcán található Mozi étterembe. Az utóbbi időben több cikk, blogbejegyzés foglalkozott vele, mindenki istenítette. Megálltam, de gyanús volt a hatalmas csend. Itt ma nem lesz kulináris élvezethalmozás, a műintézmény ugyanis zárva tartott.

Egy héttel korábban, vasárnap délután jártunk erre San Franciscóból hazalátogatott barátommal. Akkor nyitva voltak, de egyetlen vendég sem ült a székeken. Egy bánatos képű pincér állt az ajtóban, reménykedve, hogy bemegyünk. Mi azonban éppen egy ebédből jöttünk, így az újabb falatozás elmaradt. Mint ahogyan most is. A világhálón egy 2012-ből ott felejtett étlap szerepel. Csalódott voltam, maradt a séta a Káli-medence legdélebbi településén, Kővágóörsön.

Kővágóörsi pillanatkép Forrás: Lantos Gábor

Az egyik híres magyarországi tévésnek innen nem messze áll a nyaralója. Voltam párszor nála, beszélgettünk a térségről. Nem is akartam elhinni, amikor elmondta, hogy a természeti szépségeken túl (ami adott) nem sokat tesznek azért, hogy hazánknak ez a valóban gyönyörű tájegysége felvirágozzon. Mikor említettem neki a magyar Toscana elnevezést, csak legyintett. „Munkahelyek kellenének ide, nem hangzatos elnevezések. De az errefelé nem nagyon akad. A fiatalok mind elmentek innen, akik meg arra alapoztak, hogy az idegenforgalomból itt csinálják meg a szerencséjüket, lassan rájönnek arra, hogy a semmi közepén épített várak gyorsan légvárakká változnak. Menj el Salföldre, nézz körül, hány eladó házat látsz. És utána kérdezd meg a tulajdonosokat (ha egyáltalán ott találod őket), vagy kukkants rá a világhálóra, hogy mennyiért kínálják ezeket az épületeket. Garantálom, meg fogsz döbbenni."

Mennyi? Nyolcvanmillió!

Irány akkor Salföld, ez az alig 80 fős kis ékszerdoboza a Káli-medencének. Odafelé elhaladtam a kékkúti forrás mellett, a nap folyamán itt láttam először és utoljára „tömeget". Nyolcan várakoztak, kezükben flakonokkal, türelmesen a „csodaforrás" előtt, volt, aki hatalmas kannával ácsorgott. A méltán híres földes-meszes gyógyvíz éjjel-nappal csorog a kútból, hétvégenként sokkal nagyobb tömeg tapossa egymás sarkát.

Egy kanyar, és megérkeztem Salföldre. Nem is olyan régen, a kétezres évek elején igazi művészfalunak nevezték, hiszen számos kiváló magyar fotós, festő, zenész és szobrász költözött ide. A község honlapja méltán büszke ezekre az emberekre.

Életkép Salföldön Forrás: Lantos Gábor

Végigsétálva a falucskán egyetlen emberbe sem botlottam. Ellenben eladó házakba annál inkább. Találomra kiválasztottam az egyiket, hívtam a megadott számot. Takaros parasztház, nádtetővel, fehérre meszelt falakkal, rendezett kerttel. Egy álom az egész, úgy, ahogy van. Felvették a telefont, ajánlgatták bőszen. Kérdeztem, mibe kerül? Nyolcvanmillió, de ez irányár, lehet alkudni. Elköszöntem gyorsan, bontottam a vonalat.

Azon persze érdemes elgondolkodni, hogy itt, a semmi közepén hogyan sorakozhatnak egymás mellett ennyire drága házak. A válasz pofonegyszerű. A tulajdonos megvette, felújította, ellátta minden olyannal (plazmatévé, szauna, jakuzzi, miegymás), aminek semmi keresnivalója nem lenne egy ódon parasztházban. Így szökött az egekbe az ár, és így marad mindez az eladó nyakán.

Megpihentem egy kicsit a padon, rágtam a fogaim között a számot: nyolcvanmillió. Derék dolog. Ha ide költöznék, autó mindenképp kellene, mert e nélkül itt olyan vagy, mint a lőtt medve – mozdulatlan. Napjában háromszor fordul erre a busz, hétvégén kétszer. Ha szombat reggel el akarsz menni a megyeszékhelyre, Veszprémbe, akkor egy ábrahámhegyi átszállással – ott 34 perces várakozással – összesen 110 perc alatt abszolválható az 56 kilométeres út. Nem jobb a helyzet Révfülöp irányába sem.

A pillangó megpihen a salföldi virágon Forrás: Lantos Gábor

Pedig Salföld tényleg gyönyörű. Északnak fordulva messzire száll a tekintet, a környék különös geológiai képződményéig, a Hegyestűig is ellátni. A földeken összetekert szénabálák hevernek, a fákat lágyan mozgatja a szél, a kék égen fehér habcsókként úsznak a felhők. Minden nagyon idilli. Lassan egy óra telt el, még mindig a padon ültem, és még mindig magam voltam, nem járt erre senki más.

Elmerülök a bogáncsban Szentbékkállán

– Hé, a templom zárva van, oda nem tud bemenni! – kiáltott utánam egy sztentori hang.
– Nem baj, akkor csak körülnézek – válaszoltam.
– Ahogy gondolja. De nincs itt semmi látnivaló.

Elgazosodott templomkert Szentbékkállán Forrás: Lantos Gábor

Pedig dehogy nincs: maga a templom épülete is fenséges, ahogyan kecsesen nyújtózik az ég felé. Szentbékkállán álltam, ahol mintegy húsz lépcsőfok vezet fel a község fehérre meszelt falú szent helyéhez. Az ajtaja – csakúgy, mint az előző megállómon, Mindszentkállán egy másik templomé – zárva volt. Nyomtam, forgattam a kilincset, hátha csoda történik. Eszembe jutott – ha nem is a napsütötte Toscana – Franciaország északi régiója, Bretagne, ahol az utolsó utáni kis falucska templomába is szabad volt a bejárás. Ott körbe-körbe hortenziák nőttek, itt körbe-körbe a gaztenger magasodott.

Pedig a templom kertjében csodálatosan megmunkált kőszobor állt, amelyet régen belepett a moha. A felhőkön át érkező szűrt napfény megcsillant a Szentháromság-szobron. Szép a kép. Közben a bokámig szúrt a bogáncs, a cipőmre ráragadt az a növény, amelyet gyerekkorunkban egymás hajába dobáltunk. Le kellene nyírni a füvet, kitépni innen a sok gazt – töprengek, de mivel ember erre sem járt, nem tudtam megosztani senkivel ezeket a gondolatokat.

A szentbékkállai templomkertben moha lepte be a Szentháromság-szobrot Forrás: Lantos Gábor

Pedig Szentbékkállán német, angol és amerikai lakosok is élnek! Nem nyaralnak, élnek – hirdeti magáról büszkén a település honlapja. Biztos én érkeztem rosszkor – nyugtattam magam, hiszen péntek van, még a nyár sem tört ki. A falu amúgy tényleg meseszép, zegzugos utcáiban órákig elsétál az ember. Elég csak nézni a régi parasztházakat, elmélkedni őseink nagyszerű építési technikáján. Szentbékkálla valóban a Káli-medence gyöngyszeme.

Szállás aranyáron, vegzálás Káptalantótiban

A Káli-medencében rengeteg szállást talál az ember. Köveskálon van olyan hely, ahol a nyári időszakban két ember reggelivel 40 000 forintért is kaphat egy szobát. Ellenpélda Szentantalfa (nem tartozik a medencéhez, de közel esik hozzá), ahol egy tündéri aranyos nénivel beszélgettem, ő egy éjszakára 3000 forintot kért a szobáért, szintén reggelivel. Szentantalfa és Köveskál között 10 kilométer a távolság, a szállásárak között azonban jóval nagyobb a különbség. Ennek ellenére a köveskáli, magasabb árfekvésű hely – amely fürdőtóval és medencével is rendelkezik – szinte egész nyáron tele van.

A dolog további érdekessége, hogy hogyan bukkantam rá a szentantalfai háromezresre. Mint mindig, először a jól ismert nemzetközi szálláskereső oldalon ütöttem be a Káli-medence nevet. Ekkor kiadta a már említett nagyon drága szállást, meg pár másikat. Ha azonban a települések honlapjára kattintunk, előbukkannak azok a szobák, amelyek egyetlen nemzetközi keresőn sincsenek rajta. Szentantalfa esetében két ilyenre is rátalál az ember, nekem az elsőnél vették fel a telefont. Időigényesebb, az biztos, de sok ezer forintot meg lehet vele spórolni.

Akár Toscanában is lehetne, de ez a Káli-medence Forrás: Lantos Gábor

A környék másik nevezetessége a Káptalantótiban (ez a falu sem a Káli-medence része, de szintén közel esik hozzá) minden vasárnap nyitva tartó biopiac. A területet Harmathy Ildikó vette meg, és a saját birtokán ő adott helyet a környék kistermelőinek, kézműveseinek, árusainak. A piacnak hamar híre ment, az egymást követő hatósági ellenőrzések, vegzálások pedig az évek során országosan ismertté tették a tulajdonosnőt és a vásárt. Legutóbb 2013 őszén érkezett hír arról, hogy a terület gazdáját bíróság elé citálják.

A hatóságok jelenléte egyenes arányban növelte az ide érkezők számát. Nyaranta a piacon szinte lépni sem lehet, akkora a tömeg, miközben a falu rendőrsége lelkesen teszi ki a büntetőcédulákat azokra az autókra, amelyek nem a kijelölt parkolóban, hanem az út szélén állnak meg. A tiltást jelző egy szem tábla a falu elején, egy fa mögött megbújva áll, sokan ezt nem veszik észre, és mennek a többi autós után. Ha pedig egy leparkolt, megáll mögötte a többi is. Majd miközben a kocsik tulajdonosai lelkesen vásárolnak, a rendőrség valamennyit feljelenti. Nincs pardon, nekem is be kellett fizetnem a 10 000 forintos büntetést.

A magára hagyott Balatonhenye

Késő délutánba hajlott már az idő, és nagyon éhes voltam, így lassan a Balaton felé vettem az irányt. Köveskált elhagyva az út balra kanyarodik, a végén Balatonhenye község bújik meg. A Káli-medencének ez a része már szinte teljesen turistamentes övezet, hiszen errefelé csak azok kanyarodnak el, akik szándékosan mennek Balatonhenyére. A többiek továbbrobognak, és legfeljebb Monoszlót ejtik útba akkor, ha sikeresen megmászták a Hegyestűt.

Levendula és szalmabálák a Káli-medencében Forrás: Lantos Gábor

Balatonhenye tényleg a végletekig elhagyott település, a medence legtöbb romos háza itt található. Mintha valaki itt felejtette volna ezt a falut, amely szép lassan az enyészeté lesz. Egy-egy szépen felújított ház itt is akad, de a többség reped, omladozik. Kár érte.

Visszafelé felmentem a Hegyestűhöz, és lenéztem – alattam a Balaton, Zánka a templommal, fenséges látványnak bizonyult. A 337 méter magas geológiai különlegességet egy korabeli kőbányának köszönhetjük. A hegy északi felét valamikor a bányászok lefejtették, így tárul a szemünk elé az ötmillió évvel ezelőtt működött bazaltvulkán belseje.

Előttem a Balaton és Zánka temploma Forrás: Lantos Gábor

Az éhenhalás szélén kezdtem meg visszautamat a Balaton felé. Az út tetejéről egy pillantást vetettem a tóra, a nap lassan nyugodni készült a Keszthelyi-öböl felett. Balatonfüreden megálltam a Baricska csárdánál, amely az elmúlt években számtalan tulajdonosváltáson esett át. Most a veszprémi Chianti éttermet üzemeltető stáb vette át, ez garancia lehet a sikerre.

Az étlapon kevés, de annál jobb étel sorakozott, fejem felett a szőlőlugas terpeszkedett, a lemenő nap megremegtette a levegőt.

Kulináris élvezetek a Baricska csárdában Forrás: Lantos Gábor

Amúgy szerintem nagy hülyeség az egész. Miért lenne ez magyar Toscana? Ez a Káli-medence. Hiába keresnénk itt Siena főterét, Cortona utcáit vagy Firenze épületeit. Egy csodálatos magyar vidék ez, amely semmi máshoz nem hasonlítható. Lehet, hogy szeretnénk olyannak látni, mint az olaszokét, de nem olyan. Oda kellene rá figyelni, mert könnyen az enyészeté lehet. Kár lenne érte.