Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kedd, hajnali három. Csörög az óra. Szokatlan időpont, de a szervezetem meglepően jól reagál. Fél öt. A taxi a ház előtt vár, kissé talán késői indulás, de már kívülről fújom a reptéri procedúrát, és ilyenkor még alszik a város, nincs forgalom. Én voltam az aznapi (vagy másnapi?) utolsó fuvar. Az idős, szakállas sofőr mosolygós szemmel előzgette az autókat, míg az Egy kis éji zene szólt a háttérben. 5.15-re már a 2A előtt fogtam a bőröndöm szárát. Akkor még semmi sem látszódott...
Beléptem a kapun, és mint akit álmából, ágyából egy nyüzsgő piacra dobnak, megláttam a tömeget a váróban. Annyian voltak, hogy a homogén emberrengeteg széle néha ment egy kört a forgóajtóban - amíg le nem állították -, csak úgy szellőzés gyanánt.
Pánikra semmi ok, én nem adok fel csomagot: áldom magam, hogy minden belefért egy kézipoggyászba és válltáskába. Töröm az utam egy indiai mögött a biztonsági ellenőrzésig. Nincs könnyű dolgom, mindenki utál, hogy "hova-hova". Viszont megérte sietni, éppen jókor érkezem. Többen is eszmélnek, és egy egész horda indul meg felénk. Gyors átvilágítás, sikeres átjutás. 5.45.
Fekete képernyők és Windows-asztal köszön vissza mindenütt.
Itt már sejtenem kellett volna, hogy ez nem egy átlagos Microsoft-túra lesz.
6.30. Most kéne indulnom, de egyelőre semmi információ, hogy mikor szállhatnak fel a gépek Budapestről. Zsibvásárrá változik a reptér: a gyerekek játszanak, a kicsik nyűgösek, a felnőttek meg beszélgetnek, nézelődnek, olvasnak, és meglepően türelmesen várnak. Sehol egy káromkodás vagy hangos szó.
A neten nem találok semmit a fennálló káoszról, így magam kezdek tudósítani. Miután lefotózok egy alvó srácot, másfél óra múlva vigyorogva jön oda a mobiljával, mutatja a cikket a képpel, és kérdezi, hogy ugye ezt én lőttem. Serényen bólogatok. Megszólalok magam mellett. Homlokráncolva fordulok arra: kettővel mellettem rádiót hallgat egy anyukám korú nő, ő így tájékozódik, mindenki más a telefont nyomogatja.
Végre a Facebookon megjelenik az első információmorzsa. El is szabadul a reptéri poszt alatt a pokol:
senki sem érti, miért nem tájékoztatnak minket,
miért hagynak ebben az elhúzódó bizonytalanságban. Amikor először megszólal a hangosbemondó, a hölgy közli magyarul és angolul, hogy késnek a járatok. Ezen mindenki hangosan felnevet. "Valóban?!" - kérdezik többen.
Közben nézem az órám, én már biztos nem érem el a csatlakozást, de várjuk ki, mi lesz a vége. Így visszanézve túl optimista voltam.
Nyolc után nem sokkal elkezdik hívni a Rómába tartó járat utasait. A kislány szinte pánikszerűen hangsúlyozza, hogy csak az adott járatra várakozók menjenek oda, mintha attól félne, hogy a légitársaság munkatársait megrohamozza a tömeg. Fél óra múlva jönnek a Bécsbe tartók. Ahogy telik az idő, szépen egyesével indulnak a járatok. A mobilapplikáció az egyetlen útmutató, hogy mi mikor száll fel, de az se megbízható. Mindig eltolja egy fél órával az indulást.
Kilenc óra. Végre én és az amszterdami járat utasai jönnek. Sóhajtás, reggeli, két óra repülés: sűrű bocsánatkérések közepette érünk el a Schipholra.
Mire leszállok 11 körül, a KLM már át is foglalta a jegyem. A lekésett 10 órás közvetlen járat helyett kapok egy 13 órás indulást. Irány Detroit, és úgy Seattle.
Az 5 eurós, 24 órára szóló utalványon csak jót mosolygok. Az amszterdami reptéren épp arra volt csak időm, hogy új jegyet nyomtassak a mobilterminálon, és rohamléptekkel elérjem a 11.20-as ellenőrzést. Kérdések sora, hogy miért akarok én Amerikába menni (miért is?!), meddig maradok, hol lakom, van-e munkám.
A kérdezőbiztos majdhogy többet tud az Origóról, mint én.
Kétszer vissza is fordulok, hogy megállapítsam, nem a fáradtságtól hallucinálok. Kezdem érteni, miért olyan fontos a személyes adatok védelme és a magánszféra ebben a megfigyelésekkel tarkított, rohanó világban.
13 óra. Csodás helyem van a Delta Airlines járatán. Ablak mellett, kényelmesen, egy teljes kuckó. Egy olyan bácsival cseréltem el, aki kísértetiesen hasonlít a Fel (Up) című animáció nagypapájára. Már épp múlna a pocsék hangulatom, amikor a gép fékez a betonon, a pilóta jelez: lerobbantunk. Ezt a hibát bizony meg kell szerelni, most azonnal.
Meleg csokis muffinnal próbálják szintre hozni a kritikusan alacsonyra csökkent boldogságszintemet, miközben kinn egyre jobban zuhog az eső. Ablaknak támasztott fejjel nézem, ahogy szerelnek alattam, állandó fejcsóválások közepette.
14 óra, immár 11 órája vagyok fenn, és Amszterdamig jutottam. A műszaki hiba miatt minimum két óra késés lesz, avagy
éppen nem érem el a friss, ropogós új csatlakozást, ami Detroitból Seattle-be vitt volna.
Gondolatban elképzelem, hogy az eredeti csatlakozás már félúton jár Amszterdam és Seattle között. Próbálom elképzelni a térképet, és belőni, hogy merre jár, és járnék én, ha nincs az az informatikai hiba Budapesten.
15.25. Felszállunk végre. Az eső elállt, de Amszterdam azt az igazi nyálkás, de zöld kertvárosi arcát mutatja. Gyermeki örömmel nézem, ahogy végre felemelkedik a gép a talajról, majd a felhők felé száll. Gyönyörű a látvány, ahogy a horizonton kibukkan a nap: sokkal magasabbra szállunk, mint az Európán belüli, "rövid" utakon. Utoljára Kínába menet emelkedtünk ennyit. Vakít a fehérség, majd tíz perc után előbukkan az a halványkék ég is, amihez ma még nem volt szerencsém. Míg lenn mindenki az esős utcákat rója, mi itt fenn a napos pillecukrok tetején suhanunk.
Ehhez képest erős váltás lesz az a lerobbant, szürke Detroit a betontengerrel. A kifejezésekkel viszont nem ártana óvatosan bánni, még a végén ott ragadok. A stewardessnek már csak félve teszem fel a kérdést, mi lesz a csatlakozással, hogy jutok én tovább.
"Hazamegy? Vannak kinn rokonai, barátai?" - kérdezi. Rossz indítás, gondolom magamban. Akkor már tudom, hol nem alszom ma éjjel. Megbeszéljük, hogy én tényleg szeretnék Seattle-ig jutni, nézzük meg, mik a lehetőségeim. Ha mázlim lesz, még elcsípek egy aznapi járatot, és fel is férek rá, nyomozza ki nekem.
16.50 meglátja egy stewardess a mellettem heverő könyvet, és angolul rákérdez, hogy az enyém-e. Amikor igennel válaszolok, mosolyra szalad a szája, és enyhe akcentussal, de magyarul megszólal:
Én is tudok kicsi magyar."
Még 1975-ben Londonban egy magyar fiútól tanulta el a nyelvet. "Akkor tökéletesen beszéltem, de hát rég volt az." Mikor éppen sóhajtozni kezdene: inkább dalra fakad, és egy általam sosem hallott magyar népdalt énekel el. Olyan jókedvűen dalol, hogy a körülöttem ülőknek is jobb kedve lesz.
22.50. Az összes létező pózban megpróbáltam már ülni, félig feküdni. Már arról sincs határozott stratégiám, mi lenne jobb, ha most megpróbálnék aludni egy kicsit, vagy majd ha odaérek.
Csak kérdés, hogy hová és mikor érek.
23.30 megkezdtük az ereszkedést. Sosem szokom meg azt a látványt, ahogy a felhők kinéznek felülről és oldalról, mint egy háromdimenziós játékpálya. A városban sötét van, apró narancssárga fények pislákolnak, meg a kis piros pontok, az autók.
Egy újabb faggatás után kérdés nélkül szkennelik be az ujjlenyomatomat, fotóznak le, miközben soroznak az újabb kérdések: meddig is maradok, és ugye nem telepszem le. A fáradtságtól rezignáltan válaszolok, tőlem még vért is vehetnek, csak adjanak egy gépet, ami végre Seattle-be visz.
00.30. A reptéren szó nélkül foglalják át a jegyem egy későbbi gépre.
Lassan 24 órája fenn vagyok, de elámulok, mekkora az épület.
Külön gyorsvasút viszi az utasokat egyik végéből a másikba, míg a földszinten gyalog tehetjük meg ugyanazt a távolságot. Beremeg a föld, amikor előre-hátra suhan a metró az emeleten.
Elszöszölök vele, mire kiszámítom, itt mennyi az idő. Egy óra múlva indul a gép. Az magyar idő szerint 1.44, az ismerősök alszanak, míg én körberepülöm a földet. Sőt időutazok: futok a lemenő nap után, mindig csak nyugatra.
Ez a járat már egy zsúfolt belföldi változat. Így a végére nagyon nyűglődök a helyhiány miatt. Viszont két tündéri nénit kapok magam mellé, a padtársam egy egyszemű hölgy, aki unalmában végigpasziánszozza az utat a fejtámlán lévő kijelzőn. Nem, nem képzelődtem, és nem is egy cirkuszban kötöttem ki, az idős hölgynek valóban egy szeme van, csak feltételezem, hogy égési sérülés lehet.
Hajnali hat óra: immár 27 órája fenn vagyok, de már nehezen is viselem. Hogy a befejezés se legyen teljesen sima, a tejföl köd miatt fél órán át körözünk a reptér felett. Érzem, ahogy sorra pendülnek az idegszálaim, velem együtt egy ágy után kiáltva.
A pilóta fél hétkor lazán közli, hogy dugó van, és még öt percet körözünk a levegőben.
Én az étkező asztalra dőlve szenvedek, és számolom a másodperceket.
6.40. "Welcome to Seattle" - hangzik el, ahogy landolunk. Nem gondoltam, hogy ennek egyszer így fogok örülni. Ismét a földön, itteni idő szerint 21.40. Bár nem egy angolul nem beszélő családdal jutottam ki csomagok nélkül egy idegen ország várójába, azért így is kalandos utam volt. 11 órával később értem ide a tervezetthez képest, csak mert éppen ezen a napon a budapesti reptér rendszere felmondta a szolgálatot.
Onnantól dőlt a menetrendi dominó, sorra késtem le mindent.
Viszont elképesztő, hogy végül nem egy másik ország vagy állam várójában éjszakázom, és beeshetek végre a lefoglalt ágyba. A sajtótúra pedig csak most kezdődik, nehéz lesz erre rálicitálni.
Reggel hét óra. Jó reggelt, Magyarország, nekem meg jó éjszakát!
