A város, amelyet tényleg odébb költöztettek

„Rendben van, hogy Kirunáról írsz, de miért nem mész el inkább Mostba? Feküdj be a Metropolba, úgy egy nap alatt megjárhatod" – vert barátságosan hátba Tevan Imre kollégám. Én meg ott maradtam ezzel a kérdéssel és jó tanáccsal, majd nekiálltam információkat keresni. Pár perccel később nem volt kétséges, hogy utazom, mert látni akartam azt a várost, amelyet 41 évvel ezelőtt a csehszlovákok odébb költöztettek. Nem úgy, ahogy a svédek teszik majd Kirunával, hanem mai ésszel felfoghatatlan, barbár módszerrel. Riport a csehországi Most (német nevén Brüx) és Litvinov városából, ahol csak a templom és a hegy tetején lévő vár élte túl a pusztítást.

Utazásaim előkészítésének részleteivel ritkán szoktam terhelni az olvasókat. Most csak azért teszek kivételt, mert a velem történtek tanulságosak, egyben rávilágítanak arra: van még mit javítani a nemzetközi vonatjegyeladások terén, de az sem ártana, ha az ezzel foglalkozó pénztárosok a helyzet magaslatán (legyünk megengedőek, a közepén) állnának.

A gépben tele lévő vonat Vácra üresen érkezik

A Metropol névre elkeresztelt éjszakai vonatjárat az egyik legkülönlegesebb, amely Budapestről indul.

A kezdetben roppant hosszú vaskígyó Csehországban négy részre szakad.

Két része Lengyelországba megy (ezeket csatolják le Breclavban), majd a maradék két szakasza közül az egyik előbb ér Prágába, mint a másik. Tudom, ez már bonyolult, pedig csak arról van szó, hogy Pardubicében a vonat első felét (amelynek száma EN476) azonnal továbbítják a cseh fővárosba, a másikat (EN10476) csak órákkal később. Nos, az interneten az EN476-ra szerettem volna helybiztosítást venni, de ez nem sikerült. A rendszer azt jelezte, hogy minden hely foglalt.

Hajnali egy órakor Brünn pályaudvarán vesztegelt a Metropol expressz Forrás: Lantos Gábor

Nem akartam elhinni, ezért felkerestem a Déli pályaudvar nemzetközi pénztárát, ahol az ott szolgálatot teljesítő hölgy sem tudott helyet adni erre a vonatrészre – csak az EN10476-osra. Én viszont

nem kívántam órákat dekkolni a pardubicei állomáson.

Viszont helyjegy nélkül sem akartam nekivágni az útnak. Vettem tehát egy négynapos prágai kirándulójegyet, egy helyjegyet arra a vonatrészre, amely később ér Prágába. Odahaza pedig a Prága és Most közötti cseh belföldi szakaszra vásároltam meg a jegyemet az interneten – ezzel semmiféle probléma nem akadt.

Most pályaudvara reggel hét órakor Forrás: Lantos Gábor

Úgy számoltam, hogyha tényleg tele van az EN476-os rész, akkor Pardubicéig ülök az EN10476-os szakaszon,

majd átsétálok és a hátralévő egy órát állva is kibírom Prágáig.

Erre nem volt szükség. Ahogy azt sejtettem, ezen a csütörtöki éjszakán nem sokan akartak a Metropollal utazni, így amikor Vácon felszálltam, egy hatszemélyes fülkét foglalhattam el magamnak az EN476-os részen. Tömegek később sem érkeztek, így Prágáig kisebb-nagyobb megszakításokkal végigaludtam az utat. Arra viszont most is keresem a választ, miért mondták azt, hogy erre a vonatrészre nem lehet több helyjegyet kiadni?

A tizenharmadik pusztítással szemben nem volt ellenszer

Pénteken kora reggel szerencsésen befutottam Mostba, amelynek neve hidat jelent. Az állomással szemközt az özönvíz előtti 2-es villamos várakozott. Ez vitt be a városközpontba és a „Téli stadionnál” (Zimni Stadion) lehetett róla átszállni a 4-esre (meg az 1-esre és 3-asra), amely az innen 14 kilométerre fekvő Litvinovba fuvarozza át az utasokat. Eljutok majd oda is, de most jöjjön az a történet, amely miatt egyáltalán elvonatoztam Mostba.

A város, amelyet tényleg odébb költöztettek.

Az özönvíz előtti villamosok a legfontosabb közlekedési eszközök Mostban Forrás: Lantos Gábor

Az érchegységbeli barnaszéntermelés már az 1800-as évek közepén zajlott, de Most sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a bányagödrök egyre közelebb kerültek a településhez. Akárcsak Kirunában, az itt is világosan látszott, hogy valamit tenni kell a várossal. A csehszlovák kormány először 1962-ben vetette fel Most átköltöztetését, de – eljátszva a demokráciát – a helyi tanács csak 1964. március 26-án hagyta jóvá a tervet.

Addig – állítólag – gondolkodtak.

A pályaudvar felé fordul a villamos Forrás: Lantos Gábor

Annak ellenére sem lehetett könnyű a döntés, hogy Moston szinte csak a szénbányászat miatt idetelepült munkások éltek. Olyanok, akiknek semmit sem mondott Most történelme, a huszita háborúban játszott szerepe, annak szépséges óvárosa. Most nekik csak egy német település volt (1938-ban az egész Szudéta-vidék és Most is a Harmadik Birodalomhoz került), amelyért nem ejtettek könnyeket. Azokat pedig nagyon gyorsan elhallgattatták, akik tiltakozni próbáltak a rombolás ellen.

Most főtere; beton és kő mindenütt Forrás: Lantos Gábor

Most óvárosa alatt százmillió tonna barnaszén hevert.

Ez érv volt mindenre.

1975-ben még egy felszabadulási film készülhetett itt, aztán jöhettek a munkagépek. Az egészet úgy képzeljék el, hogy a vasút jobb oldalán lévő egykori Most – a templom kivételével – eltűnik, az új város meg a vonatsíntől balra épült meg. Most történelme korábban is bővelkedett tragédiákban, hiszen az óvárost az évszázadok során tizenkét tűzvész pusztította. Ám ebből a tucatnyi tragédiából mindig volt újjászületés. A tizenharmadikból – amely párthatározatra született – már nem.

Sínre teszik a tizenkétezer tonnás kőmonstrumot

Egyetlen olyan építmény volt, amely elkerülte a halálos ítéletet. Az 1517–32 között gótikus stílusban megépített Szűz Mária mennybemenetele templomot talán még a barnaszénlázban élő és égő csehszlovák potentátoknak sem volt kedvük megsemmisíteni. Éppen ezért született terv arra, hogy a csodálatos épületet

841 méterrel odébb költöztessék.

A 15. századbeli sörfőzde vagy Most régi színháza nem menekülhetett, ezeket a földdel tették egyenlővé.

Mosti panoráma Hněvín várából Forrás: Lantos Gábor

Ennek a templomnak az alagsorában ma filmvetítésen mutatják be a nem mindennapi műveletet, amelyhez Csehszlovákia egyáltalán nem kért nemzetközi segítséget. Szívszorító látni, ahogyan a buldózerek, a munkagépek lerombolják Most egykori városát. Mai szemmel és ésszel szinte felfoghatatlan mindez. A hatvanas-hetvenes években azonban nem volt helye az érzelemnek.

A templom, amelyet 841 méterrel odébb toltak Forrás: Lantos Gábor

A templom elköltöztetésének előkészítése 7 évig tartott,

a művelet legfontosabb részét viszont 28 nap alatt lezavarták.

1975. szeptember 30. és október 27. között a templom betongyűrűvel és acéllal megerősített épületét sínre rakták, és a 12 ezer tonnát nyomó kőépítményt óránként 1-3 cm-es sebességgel, összesen 841 méterrel arrébb vontatták. A szocialista országok természetesen csodájára jártak ennek a hihetetlen műveletnek, de emellett az egész világ figyelemmel kísérte a vállalkozást. A templom 71 méter magas tornyát már a vontatás előtt lebontották, majd a művelet végeztével egyszerűen visszatették a helyére.

A restaurátorok kiváló munkát végeztek a templomban Forrás: Lantos Gábor

Ezután kezdődhetett el a felújítás, amely 1988-ban fejeződött be. A restaurátorok munkáját dicséret illeti: a templom mai állapotában gyönyörűen mutat. Belsejében a hatalmas orgona és oltár vonzza a tekintetet.

Mi csak oltárt és szentélyt toltunk

Amikor 82 éves apámnak elmeséltem Most történetét, egyből rávágta, hogy a csehek tette nem egyedülálló, mert hasonlóra a magyar fővárosban is sor került. Szerinte az Erzsébet híd pesti lábánál álló Belvárosi plébániatemplomot akkor kellett eltolni, amikor a hidat építették.

Így születnek a legendák, mondhatnám, ha igaz lenne a történet. Csakhogy ennek semmilyen valóságalapja nincsen. 1898 és 1903 között a templom mellett épült meg az Erzsébet híd. A munkálatok közben merült fel első alkalommal a műemlék eltolásának gondolata. Ennek tárgyában 1898. október 22-én nyújtottak be javaslatot Budapest tanácsához. A kérvényt Bobula Gyula főépítész írta alá. A szakértők hosszas vizsgálat után utasították el a javaslatot. Válaszlevelükben az áll, hogy a templomot hamarosan úgyis lebontják, így azt felesleges eltolni. Ám a „toláspártiak” nem nyugodtak bele az ügybe. Egy év múlva újabb és újabb kérvényeket írtak, de a főváros vezetése ezeket is elvetette. Ekkor már a fővárosi lakosok sem akarták, hogy egyik kedvenc templomukat elbontsák. Az Erzsébet híd vonalvezetését is úgy alakították, hogy az kikerülje a plébániatemplomot. 1936-37 fordulóján Sipőcz Jenő, Budapest akkori polgármestere újfent kitalálta, hogy a templomot odébb kell tolni. A kérdés sokkal hamarabb került le a napirendről, mint 1898-99-ben. Egyszersmind az is eldőlt, hogy a templom a helyén marad, soha nem fogják odébb tolni.

Hogy Budapest mégse maradjon ki ebből a sorból, arról 1943-ban gondoskodtak az illetékesek, amikor a Krisztinavárosi plébániatemplom egy részét mozdították el a helyéről. A templomot már másfél évtizeddel korábban szerették volna kibővíteni, de erre csak a második világháború idején került sor. 1943. november 17-én a templomból először a főoltárt vágták ki, és 13 perc alatt tolták az új helyére. Három nappal később jöhetett a nagyobb attrakció. A szentélyt, amelynek súlya 720 tonna volt, vaspályára szerelt kézi csörlőkön tolták el. Futballmeccsnyi idő alatt tették meg a közel 5 méteres (egészen pontosan 4 méter 80 centis) távot. A felszabadult helyre került a templom új mellékhajója.

A zöldből tekintélyes részt kiharapó betonsivatag

Nem úgy az újjáépített város. Akárhogyan is tekergettem a fejem, akármennyit is sétáltam, ebben a 85 000 lakosú betonsivatagban semmilyen szépséget nem találtam. Az építők célja persze nem is ez volt, hanem az, hogy a bányászatban dolgozók minél komfortosabban éljenek.

Mit kellett ehhez építeni?

Panelrengeteget, lakótelepeket.

Jelentem, ez kiválóan sikerült. A zöldellő dombok között kiharapott vidéken ott terpeszkedik a hetvenes-nyolcvanas években modernnek gondolt város. Akkoriban azonban ez volt a módi. Akik emlékeznek még a nálunk is kirobbanó sikerrel vetített Kórház a város szélén című sorozat külső helyszínen felvett jeleneteire, könnyen el tudják képzelni, milyen lehetett az élet ezen a településen. És azt is, hogy milyen Most.

Péntek délelőtti pillanatkép Most városközpontjában Forrás: Lantos Gábor

Idővel persze próbáltak enyhíteni a panelkolosszusok egyhangúságán.

A lakótelepi házakat színesre festették.

Ahol csak lehet, virágokat ültettek. Ennek ellenére Most minden szegletén látszik az az egykori elképzelés, hogy a tizenhatezres egykori régi város helyett épüljön valami nyolcvanötezres csudálatosság. Lehet, hogy annak idején ez volt Csehszlovákia nagy büszkesége. Ma már csak a fejét fogja az ember, mikor hosszú sétákat tesz a széles utakon. Vagy felül a villamosra, és úgy járja be a várost.

Középkori vár a hegyen, autócsodák a völgyben

A templomon kívül van még egy építmény, amelyhez nem nyúltak hozzá, ez pedig

a Most felett magasodó Hněvín vára.

Amelyhez vagy gyalog (a központból egy óra), vagy taxival (110 korona, azaz 1290 forint) lehet felmenni. Mikor felértem, felbőgtek a motorok, azt hittem, hogy elkezdődött a Forma-1-es Cseh Nagydíj. Mivel ilyen nincs, csak arra tudtam gondolni, hogy a közelben autóverseny-pálya lehet. Nem tévedtem. Fentről, ahonnan kissé szebbnek hatott a lent terülő betonsivatag, valóban az Octavia Cup 2016 sorozat résztvevői edzettek a Most Autodromon.

A völgyben elterülő autóverseny-pálya Forrás: Lantos Gábor

Távolabb hatalmas kémények okádták a füstöt, a miniatűrré változott öreg villamosok komótosan csattogtak a síneken. Hněvín amúgy annak a hegynek a neve, amelyen a vár trónol.

Keletkezése 1238-ra tehető,

amikor I. Vencel király a magaslaton várat emeltetett. Ha ezek a kövek beszélni tudnának, most az évszázadok folyamán alant zajló háborúkról, felkelésekről, a várban kötött házasságokról tudnának mesélni.

Hněvín vára a 13. században épült Forrás: Lantos Gábor

Végül még átvillamosoztam Litvinovba – ha már erre járok, nem hagytam ki e páratlan lehetőséget. A sínek előbb az autópálya, majd az autóút mellett futnak, miközben jobbra gyárak sorakoznak. Litvinovnak legalább a zsebkendőnyi méretű belvárosa megmaradt, amelynek közepén szép templom trónol. A többi itt is a feledhető kategóriába tartozik. A villamos utolsó állomása a Citadela névre hallgat, de ez csak egy bevásárlóközpont, semmi más.

Éles szemű kalauzok, nagyítóval vizsgált vonatjegyek

Hazafelé a Hungária Eurocity vonaton nyakamba kaptam több száz embert, ők mindannyian Prágába igyekeztek. A szigorú kalauzok nagyítóval vizsgálták a fiatalok Interrail-jegyeit, és bármennyire is hihetetlen, kiszúrták a csalást. Ezt egy amerikai lány bánta legjobban, akinek ott helyben kobozták el a jegyfüzetét. Volt itt nagy színház: előbb mosoly, bájak bedobása, sírás, hiszti, de a végén úgyis a kalauz győzött. Később, már Szlovákiában beszélgettem egy kollégájával, ő mesélte, hogy a nyári időszak számukra is nagyon megterhelő. A Prágába özönlő tömegturizmus résztvevői közül mindig akadnak olyanok, akik az Interrail-jegyükkel csalni akarnak.

Innen is üzenem nekik, hogy nem fog menni, bennünket alaposan kiképeztek”

– mondta a vonatkísérő.

Pillanatkép a hazaútról. Hungária eurocity nem sokkal Prága előtt Forrás: Lantos Gábor

A hosszú, majdnem hét órán keresztül tartó suhanás (Prága és Brünn között inkább zötyögés) alatt volt időm összegezni a mögöttem lévő nap eseményeit. Arra jutottam, hogy Most nem véletlenül nem tartozik az amúgy rengeteg szépséget rejtő Csehország kiemelt turistacélpontjai közé.

Mégsem éreztem úgy, hogy haszontalan volt az idejövetelem,

mert láttam, miként valósítottak meg egy olyan tervet, amelyet talán másképpen is meg lehetett volna oldani. Akkor nem pusztul el egy szép középkori óváros, megmaradnak a régi házak, a sörfőzdék és közösségi helyek. Igaz, annak idején a tévében azt is láttam, ahogy a Szovjetunióban a folyókat akarták megfordítani. Talán ezt nézve böktek a homlokukra a csehszlovákok, és mutatták meg a világnak, hogyan kell valami „nagyot” alkotni.