Négy négyezrest másztam meg egy nap alatt

Szolid szél borzolja a svájci-olasz határzászlót 4 559 méteren a Margheritahütténél, Európa legmagasabb menedékházának oldalában

Idén valahogy úgy alakult, hogy későnyári-koraőszi szabadságom nyomokban sem követte a tengerpartos-fürdőruhás forgatókönyvet. Helyette viszont nagy álmom vált valóra: teljes téli menetfelszerelésben megmásztam életem első négyezreseit a Monte Rosán.

Hogy miért nagy álom, és miért nagy szó ez? Mert a négyezres csúcshódítás már magashegyi mászás a javából: az örök hó birodalmában sziklákkal, gleccserekkel, hasadékokkal és a magashegyi lét minden velejárójával találkozik az ember. Négyezrest és ennél magasabbat csak megfelelő túra- és mászótapasztalattal érdemes bevállalni; mi például a Monte Rosának a sok kisebb túra mellett a 3 798 méteres Grossglockner meghódítása után vágtunk neki.

Négyezer pluszos álomvilág – végtelen fehérség, végtelen kékség Forrás: Németh Sarolta

Az Alpok óriásai

Olaszország és Svájc határán mediterrán városkák és teraszos szőlőföldek fölött fehér csúcsok emelkednek az égbe: ez a Wallisi-Alpok Monte Rosa-csoportja. Itt található az Alpok fővonulatának második legmagasabb csúcsa, a Dufourspitze 4 634 méteren (az első a Mont Blanc a maga 4 808 méterével a Mont Blanc-masszívumban), és szintén itt emelkedik a Toblerone-csoki alakját ihlető híres Matterhorn is (4 478 méter). Ha pedig már a legeknél tartunk: ide, a Gnifetti-csúcsra (vagy ahogy az olaszok mondják, Punta Gnifetti vagy Signalkuppe; 4 559 méter) épült Európa legmagasabban fekvő menedékháza, a Margheritahütte. A határt fent Olaszország és Svájc között a végtelen hó jelenti, őrt pedig maguk a csúcsok állnak.

A Monte Rosa olasz oldalról történő megmászásának a kiindulópontja általában a hangulatos olasz városka, Alagna, amely kb. 11 órányi autóútra van Budapesttől. Innen 1200 méterről két átszállással – 2 971 méteren a Paso Salati és 3 260 méteren a Punta Irden nevet viselő csúcsoknál – felvonó visz fel 3 200 méterre. Onnan pedig már csak kicsit több mint 400 métert kell megtenni a Gnifetti-házig (3 647 m), ahol az ember felütheti főhadiszállását a négyezres csúcsok meghódításához. Télen egyébként a környék a felvonókkal elérhető magasságig híres sí- és freeride-paradicsom. A felvonó díja a két átszállással 36 euró.
(Az Alpok négyezres csúcsainak listája egyébként itt olvasható.)

Útvonalterv a Gnifetti-házig Forrás: Németh Sarolta

Három kilométer múlva álomvilágba érkezik az ember

Mi ezt a körülbelül 2 500 méteres szintet és a 17 kilométeres utat gyalog terveztük megtenni. Elsősorban nem azért, hogy spóroljunk, vagy hogy mozogjunk is aznap valamit, hanem hogy az akklimatizációt zökkenőmentessé tegyük. Minél fokozatosabban halad ugyanis felfelé az ember, annál jobban tolerálja a szervezet a magasságkülönbséget. Aki felvonóval megy (a csomag miatt a nagy többség igen), az ezt a két és fél kilométeres szintet körülbelül két óra alatt teszi meg, ez pedig majdnem biztosan megterheli a szervezetet úgy, hogy fent az illetőnek magashegyi betegsége lesz (hányinger, fejfájás, szédülés, fáradékonyság, tüdőödéma, stb.). Az pedig nem kellemes.

Magának a gyaloglásnak én kifejezetten örültem, a cipekedésnek viszont annál kevésbé: a 4 napnyi pakk meg a téli hegyi felszerelés (hágóvas, jégcsákány, sisak, karabinerek, hevederek, kötél, stb.) ugyanis elég nehéz (akár 25 kiló is lehet), főleg, ha egész nap menetel vele az ember. De hát valamit valamiért. Az én csomagom – a ráhagyásos pakolástechnikámat ismerve abszolút versenysúllyal – mindenestül 12 kilóra sikeredett.

Minimálisra pakolt csomagjaink az indulás pillanatában Forrás: Németh Sarolta

Végül az első szakaszt 2 020 méterig mi is felvonóval tettük meg (8 euró), mert elég későn indultunk. Onnantól viszont bőven volt esztétikai és sportértéke is az útnak. Először még csak a zöld lankák között a bőgő tehenek társaságában, majd egyre sziklásabb és meredekebb terepen haladtunk. A felvonók végállomásainál sorra szálltak ki/be/át az emberek – tudtuk, hogy ők voltak vagy lesznek majd hüttetársaink a Gnifetti menedékházban.

Én időről-időre felfelé sandítottam, hátha meglátom végre a négyezreseimet. Jónéhány mászós betét és kenderkötéllel biztosított útszakasz után aztán elértük a gleccsert, és nem is olyan sokára, a Gnifetti-házzal egy időben megpillantottam a várva várt első csúcsot: ez volt a Vincent Pyramide (4 215 méter). Megálltam egy pillanatra, és széles mosollyal örökítettem meg a látványt.

Életem első megpillantott négyezrese, a Vincent Piramyde Forrás: Németh Sarolta

Hét négyezres hat nap alatt

A Monte Rosa elsősorban azért népszerű a négyezreseket meghódítani szándékozók körében, mert itt egymáshoz viszonylag közel sok legendás hegy található; egy nap alatt akár többet is meg lehet mászni. Hét négyezres hat nap alatt – ezt a túrát ezzel a címmel hirdeti a legtöbb utazási iroda. Ez persze nem azt jelenti, hogy kizárólag ennyi csúcsot és ennyi idő alatt kell megmászni – lehet ennél többet vagy kevesebbet; a variációk száma az időjárás, a kedv, a kondíció, és a választott masszívumrész függvényében tulajdonképpen végtelen.

Érdemes viszont tudni – akár irodával, akár saját szervezéssel megy az ember, hogy a csúcsmászásokkal töltött idő 6 nap esetében kb. 2-4 nap, hiszen általában 2 nap az oda-vissza utazás, plusz a nem zökkenőmentes akklimatizáció és az esélyes rossz idő is okozhat csúszást. Ilyenkor nem célszerű nekiindulni a gleccsernek, a túrázók ezért sokszor napokat kénytelenek a menedékházban tölteni a javulásra vagy a jó időre várva.

A Gnifettiben egyébként, mint minden magasan fekvő menedékházban, ahová helikopter tudja csak felhozni a szükséges ellátmányt, egy éjszaka elég drága: reggelivel és vacsorával 70 euró körül van. Ezt az összeget lehet adott esetben lekönyörögni 35 euróra, ami alvást és reggelit jelent. Az esti leves vagy főétel 6-8 euró, és teljesen ehető. Ezekkel az összegekkel ilyenkor számolni kell, mert az ember a nagy pakk miatt általában inkább csak csokiszeleteket visz fel magával.

Hamisíthatatlan gleccserfíling – kötélkígyók bandukolnak a csúcsok felé Forrás: Németh Sarolta

Csúcs(ok)ra járatott nap

Nekünk sem volt végig jó időnk, emellett útitársaimat megviselte a magasság, így a csúcstámadásra egy napunk maradt. Furcsa itt csúcstámadást emlegetni, hiszen legalább hét lehetőség közül lehet választani, és ugye akár többet is. A mi aznapi célunk az itteni legmagasabb és legmesszebb fekvő csúcs volt, a Signalkuppe, vagy olasz nevén Punta Gnifetti (4 559 m) az olasz svájci határon.

A fejlámpák fénye reggel 4 óra körül kezdett el játszani a Gnifetti-ház folyosóin. Sorra keltek a túrázók, hogy idejében el tudjanak indulni a csúcsok felé, amikor még fagyott a gleccser. 5 óra körül az ezer apró fénycsóva már a fehér végtelent keresztezte – libasorban haladt felfelé a sok kötélparti.
Mi is elindultunk.

A mentésnek komoly technikája van, amelyet érdemes ismernie a túrázónak Forrás: Pártos Adrienn

A gleccseren általában 3-8 fős csoportok közlekednek kötéllel összekötve, hogy ha valaki esetleg beleesne egy gleccserhasadékba, vagy megcsúszna a meredek hegygerincen, megtartsák a többiek.
A Monte Rosanak ez az oldala egyébként kevésbé veszélyes, mert a hasadékok jól látszanak, és itt a túrázók kevésbé technikás csúcsokat is tudnak választani. Ettől függetlenül persze nem árt óvatosnak lenni.

Harapni lehetett a levegőt

Először tehát a Signalkuppét támadtuk meg. Ez majdnem ezer méter szintemelkedést jelent négyezer méter fölötti magasságban, ami nem kevés. Talpunk alatt ropogott a hó, és ahogy egyre világosodott, úgy bukkantak elő a fehér csúcsok az örök hómezőből. Kisütött a nap, és harapni lehetett a levegőt – azt az egyre kevésbé oxigéndús, ám annál frissebb levegőt, amit ebben a magasságban osztogatnak.

Utunk elhaladt az alacsonyabb négyezresek mellett: elhagytuk a Vincent Piramydet (4 215 méter), a Balmenhornt (4 167 méter), a Schwarzhornt (4 322 méter), a Ludwigshöhét (4 341 méter) és a Parrotspitzét (4 432 méter). Végtelen fehérség volt mindenütt, a kis kötélkígyók pedig monumentális leszakadt függőgleccsertömböket kerülgetve meneteltek rendületlenül a csúcsok felé.

Leszakadt függőgleccsertömb - ilyen, amikor a sok egymásra torlódott hóréteg egyszer csak lecsúszik a hegyről. A képződmény meglepő módon stabil, még mászni is lehet rajta. Forrás: Pártos Adrienn

Végül megpillantottuk balra a Zumsteinspitzét (4 563 méter), amely a legmagasabb csúcs itt a környéken és jobbra a Signalkuppét, tetején a Margherita menedékházzal (4 459 méter). Hihetetlen érzés volt látni a szélborzolta svájci-olasz határzászlót és a környező fehéres hegyláncokat, ahogy megcsillan rajtuk a fény a vakítóan kék ég alatt. Becsuktam a szemem, mélyeket lélegeztem, és haraptam egyet a csúcscsokiból. Világom eddigi legtetején egyszerűen szabad voltam.

A Margheritahüttétől aztán hirtelen ismeretség folytán egy olasz úrral a technikásabb Zumsteinspitzét vettük célba, majd visszakaptattunk kötéltársainkhoz a Signalkuppéra. Lefelé útba ejtettük a Parrotspitze hosszú gerincét és a Balmenhorn madonnáját.

Egy nap alatt így én végül négy csúcsot jártam meg, az egyiket közülük kétszer. Ezek után már mindegy volt, mit csinálunk másnap – fülig ért a szám.

Szolid szél borzolja a svájci-olasz határzászlót 4 559 méteren a Margheritahütténél, Európa legmagasabb menedékházának oldalában Forrás: Németh Sarolta

Meglepő, de nem mulatságos

A Rifugio Gnifetti nagy, és általában tele van. Talán ezért is fordulhatott elő az a meglepő, de sajnos nem túl mulatságos eset, hogy a mosdóblokkban töltődő fényképezőgépemből utolsó nap reggelére eltűnt a memóriakártya. A gépemet nem vitték el, de amilyen viseltes szegény, ezen nem csodálkozom. Azon viszont, hogy kinyitották és kivették belőle a kártyát, igen. Az olvasó jogos kérdésére, miszerint minek hagyom elöl, rögtön válaszolok is: a menedékházakban tölteni ott kell, ahol lehet – ha meglát az ember egy üres konnektort, lecsap rá. Kígyózó telefonsorok és fényképezőgép-kábelek várnak ugyanis arra, hogy áramhoz jussanak.

Velem sosem történt még meg a hegyen, hogy eltűnt volna valamim. Ide ugyanis fel kell jönni, itt küzdeni kell, ide tisztességes túrázók járnak – gondoltam én. Valószínűleg így is van, de a nagy számok törvénye alapján úgy tűnik, itt is előfordul ennek az ellenkezője. Annál is inkább, mert ottjártunkkor volt, akinek a hágóvasa tűnt el, volt, akinek a biztosítóeszköze. Nemrégiben pedig egy fiatalembert a hegyimentők hoztak le a Mont Blanc-ról, mert nem volt meg a bakancsa.

Náluk én tulajdonképpen sokkal jobban jártam: maradt néhány kép a telefonomon – meg az emlékeimben.

Két ország Madonnája – kilátás a Zumsteinspitzéről Forrás: Németh Sarolta