Mit keres Lenin a Spitzbergákon?

spitzbergák lenin
13_Szása, az telepített idegenvezető
Vágólapra másolva!
A Spitzbergák már első ránézésre sem tűnt mindennapi helynek, de a szürreális hangulat csak fokozódott, amikor hajóval az egykori orosz bányavárosba, Pyramidenbe kirándultunk.
Vágólapra másolva!

A Spitzbergákon meglehetősen körülményes egyénileg kirándulgatni. Utak nincsenek, nyáron csak hajóval, télen pedig kutyaszánnal vagy hómobillal lehet nekivágni, de mindkettőhöz helyismeret szükséges. No és a jegesmedveveszély miatt kötelező a puska, lehetőleg némi lövési gyakorlattal. Nem meglepő tehát, hogy az ide érkezők túlnyomó többsége inkább szervezett túrákon vesz részt, dacára annak, hogy ezek még a rettenetesen drága Norvégiához képest is horrorisztikus árazásúak.

Télen valamivel nagyobb a választék hosszabb-rövidebb havas kirándulásokból, de a nyári időszakban csak hajókirándulások indulnak a közeli fjordokhoz, illetve a két egykori orosz bányavárosba, Pyramidenbe és Barentsburgba (utóbbiban még mindig él pár száz orosz lakos). A bányavárosokba két cég szervez hajótúrákat, mindkettőnél ugyanannyiba kerül egy út, 1550 koronába, azaz 60 ezer forintba. Igaz, ezért valóban remek kirándulást kapunk, kiváló idegenvezetéssel, a hajón felszolgált ebéddel és garantáltan életre szóló élményekkel.

Hajókirándulás Pyramidenbe (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Mindennap felkel és lemegy a nap? Nekem ez túl hektikus

Az interneten fellelt fotók alapján Pyramident érdekesebbnek találtam Barentsburgnál, és mivel a Spitsbergen Travel indított oda hajót a kérdéses napon, hát velük indultam útnak. Húszfős csapatunkat busz szállította a hajóhoz, ahol csoportkísérőnk, Einar várt ránk. Einar Bergenben született, ott tanult, és tanítóként dolgozott. Néhány éve a kíváncsiság és egy álláshirdetés hajtotta a Spitzbergákra, aztán itt ragadt. A tanítóskodást megunta, így ma már inkább a turizmusban dolgozik.

Arról faggattam, mi fogta meg ebben a vidékben. Elsősorban a sportolási lehetőségek – magyarázta. ‒ Ha Bergenben síelni akartam, egy órát kellett autózni a legközelebbi síterepre. Ha kajakozni akartam, akkor is előbb autóba kellett szállnom. Itt viszont egyszerűen lemegyek a partra kajakozni, felmászom a hegyre síelni, vagy esetleg a hómobillal keresek egy másik közeli síterepet.

‒ És nem zavar a hosszú, sötét tél? – próbálkoztam nála is a kérdéssel, mert nekem, napimádónak, ez a legfelfoghatatlanabb. ‒ De, január végén már kezd hiányozni a fény – felelte Einar. ‒ Viszont amikor megjön, olyan világosság van, hogy augusztus végére megunjuk, és már alig várjuk a pihentető sötétséget. Amikor elutazom máshova, ahol naponta felkel és lemegy a nap, az nekem már túl hektikus – magyarázta, mintha mi sem lenne természetesebb.

Minden irányban volt valami érdekes (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A tél pedig tényleg hosszú. Az október 25-én lenyugvó nap bő négy hónapig egyáltalán nem bukkan elő, majd csak március 8-án csillan meg az első napsugár a település kórházának lépcsőin. Aznap 12.15-kor a város összes lakója ott várja a nap első sugarait, hogy utána egy héten keresztül ünnepelje a visszatértét. Az éjféli nap időszaka, amikor éjjel-nappal világos van, szintén négy hónapon át tart, április közepétől augusztus közepéig – utána egyre rövidülnek a nappalok.

Ahogy suhant a hajónk, a parton időnként régi fakunyhók, partra vetett hajók bukkantak fel. A Spitzbergákon tilos hozzányúlni bármilyen 1946 előttről származó, emberekhez köthető tárgyhoz, így a főváros környékén is lépten-nyomon látni régi bányászati eszközöket. A kirándulásunk során látott egyik hajóroncsot néhány éve valaki átbillentette az egyik oldaláról a másikra, a helyi rendőrség azóta is nyomoz az ügyben. Más dolguk nincs, a bűnözés ugyanis rendkívül ritka.

Az oroszok kétszer építették fel a várost

Pár órás hajózás után megérkeztünk az egykori bányászvárosba, Pyramidenbe, amely nevét a fölötte tornyosuló piramis alakú hegyről kapta. A bányát és a köré épült várost még a svédek alapították 1910-ben, de 1927-ben eladták a Szovjetuniónak. Évekig csak amolyan próbaképpen, félgőzzel folytak a munkálatok, a háború előtt pedig, mielőtt elhagyták a terepet, felégettek maguk mögött mindent, hogy a város ne kerüljön az ellenség kezére.

A háború befejeztével az oroszok visszatértek, és a nulláról újra felépítették a bányákat és a kiszolgálóépületeket. Lakóházakat, kórházat, iskolát húztak fel, méghozzá kifejezetten magas színvonalon, mintegy megmutatva a világnak, mire képesek. A bánya soha nem volt nyereséges, inkább csak presztízscélokat szolgált.

A Spitzbergákon működő más bányákra is érvényes ez, csak nagyon kevés termelt nyereséget. Pedig itt nem kell mélyre ásni, hogy szenet találjanak, hanem éppen ellenkezőleg, le kell hozni a hegyről. Pyramidenben például 400 méter magasról szállították a szenet fogaskerekű vasúti kocsikon. 1998-ban aztán hirtelen teljesen kiürítették a várost, amely egy évtizedre feledésbe merült.

A bánya a hegyen van (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Különleges státusz

1920-ig a Spitzbergák senki földjének minősült, nem tartozott egyetlen országhoz sem. A Svalbardi Egyezmény alapján, amelyet 1920. február 9-én kötött meg Dánia, Hollandia, Franciaország, Oroszország, Japán, Norvégia, Svédország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok, és amely 1924-ben lépett hatályba, a Spitzbergák területe Norvégiához tartozik, de a norvég szuverenitás erősen korlátozott.

A szerződést megkötő vagy ahhoz csatlakozó országok jogosultak a természeti kincsek és erőforrások kitermelésére a teljes egyenlőség elve alapján. Ugyancsak jogosult a többi állam a szigeteket hajózási, halászati célból használni, valamint hírközlési állomásokat és kereskedelmi vállalkozásokat létrehozni. A Szovjetunió1935-ben csatlakozott a szerződéshez, és jogutódja, Oroszország ma is üzemeltet egy kisebb szénbányát Barentsburgban.

Itt áprilisban van a főszezon

Helyi idegenvezetőnk, a földrajztudós Szása Szentpétervárról került ide, amikor az oroszok eldöntötték, hogy életet lehelnek a kísértetvárosba. Az újsághirdetésben látott állásajánlatot elnyerő Szása most idegenvezető és szállodaigazgató. Rajta kívül csak egy maroknyian laknak a településen: egy szakács és néhány fő kisegítő személyzet. Egy áramfejlesztőt is létesítettek, amely – mint Szása szomorúan megjegyezte ‒ nemcsak áramot termel, de állandó zajt is.

A korábban itt működő bányászati cég, a Trust Arktikugol hotelt rendezett be az egyik elhagyatott épületben. A többéves renoválás után 2013-ban megnyílt szállodában most csak egy vendég lézengett, de Szása elmondta, a 32 férőhelyes hotel áprilisban telt házzal üzemel. Az ugyanis a legjobb hónap errefelé: még látható a sarki fény, és még lehet hómobillal közlekedni, amely jóval gyorsabb, mint a hajó.

Szása, a telepített idegenvezető (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Kisgyörgy Éva

A foglalás nem egyszerű, az intézmény nincs fenn az interneten. Szása telefonhívásokat és SMS-t tud fogadni, de azt is csak a móló mellett egy ponton, ahova naponta párszor elsétál. Időnként internetkapcsolatot is tud létesíteni, de csak a hegytetőn, ahova havonta egyszer kapaszkodik fel, hogy rá tudjon nézni az ismerősei fotóira. Rokonaival, barátaival inkább levelezni szokott, a postát ugyanis havonta kétszer helikopter hozza. ‒ Igazi levelet egyébként is sokkal jobb írni és kapni, mint e-mailt ‒ tette hozzá Szása mosolyogva.

A világ legészakibb zongorája és Lenin-szobra

Az egykor kiválóan felszerelt kórházba nem mehettünk be, Szása ugyanis több összetört hőmérőt látott odabent, így lezárta az épületet. Megnézhettük viszont a régi kultúrházat, amelyben kosárlabdapálya és könyvtár is helyet kapott. Az egyik félreeső szobában a világ legészakibb zongorája szomorkodott, a kultúrház előtt pedig a világ legészakibb Lenin-szobra magasodott fölénk.

A legészakibb Lenin-szobor (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Kisgyörgy Éva

Szása megmutatta az egykori kantint, ahol a város apraja-nagyja egész nap ingyen étkezhetett. Az ideológia az volt, hogy a nők ne töltsék olyan haszontalan elfoglaltságokkal a drága idejüket, mint a főzés.

A városkát keresztbe-kasul furcsa fadobozok hálózzák be, mint kiderült, ezekre rögzítve futnak a víz- és villanyvezetékek, azokat ugyanis a permafroszt (örökfagy) miatt nem lehet a földbe ásni. A talajviszonyokhoz képest ugyanakkor meglepően szép zöld gyepet láttunk, de ennek is megvan a magyarázata: a szenet szállító hajók egykor nem üresen tértek ide vissza Oroszországból, hanem jó minőségű termőföldet hoztak, hogy a városka lakói zöldséget is termelhessenek. Annak idején még tyúkokat is tartottak a város szélén létesített farmon.

A városnézés után bekukkantottunk a szállodába, melynek büféjében vodkát, pirogot és orosz csokoládét árult egy fehér fejkendős orosz néni. Végül búcsút vettünk mókás idegenvezetőnktől, és visszahajóztunk Longyearbyenbe.

Ez a rövid kiruccanás felért egy bolygóközi utazással. Most már tudom, hogy egyszer hosszabb időt el kell töltenem itt, hogy körbehajózhassam a teljes szigetcsoportot. Hiába, magába szippantott ez a különleges világ, vagy, ahogy a helyiek mondják, megkaptam a szigetlázat.

A beszámoló első részét itt olvashatja el.