Itt hétmillióan húzzák le a vécét egyszerre

A metrókocsikba bejutni mindig sportteljesítmény

"Nem lesz semmi bajod, hiszen a legnagyobb kínainál is két fejjel magasabb vagy. Ha elakadnál, törj utat magadnak a tömegben." Ezekkel a szavakkal indított útnak Sanghajba a vidéket jól ismerő barátom. Nagyító alatt a közel húszmilliós ipari város a maga összes szépségével, különlegességével és furcsaságával.

196 centis testem minden porcikája recsegett-ropogott, amikor a közel fél napos repülést követően kiléptem a Zürich-Sanghaj járat ajtaján. A város Putungi kerületében található nemzetközi repülőtéren akkor ért az első sokk, amikor leértem abba a terembe, ahol az érkező utasok a poggyászaikat várták.

Iszonyatos a tömeg, mégis minden működik

A mozgólépcső tetejéről lenézve több ezer embert láttam, akik fülükre szorított mobiltelefonnal várták a bőröndök érkezését. El nem tudtam képzelni, hogy ebben az őskáoszban hogyan lehet rendet tartani. Ámulatom csak fokozódott, amikor megtalálva a táskámat, a kijárat felé igyekeztem.

Sanghaji panoráma a Kelet Gyöngye-tévétoronnyal Forrás: Lantos Gábor

Az ajtónálló őr ugyanis megállított, és az útlevelemet kérte. Összevetette a nevemet a csomagom céduláján található névvel. Mikor meggyőződött róla, hogy ez is Lantos meg az is Lantos, kedves mosollyal utamra engedett.

A légikikötőből többféle módon bejuthatunk a városba, de mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy a maglev mágneses vasutat válassza. Fontos viszont tudni, hogy a szupervonat este tíz és reggel hét óra között nem közlekedik. A lebegő vonatot 2004-ben adták át a forgalomnak. Az eddig regisztrált legnagyobb sebessége 430 km/óra volt, már amikor utasok is ültek rajta. A teszteken állítólag 501 km/órával is ment.

Reggelente hétmillió ember húzza le egyszerre a vécét

Sanghaj centruma a repülőtértől 30 kilométerre fekszik, ezt a távolságot a maglev – kis túlzással – egy sóhajtásnyi idő alatt teszi meg. Nem tudom, megérte-e a több mint egy milliárd amerikai dolláros beruházás az árát, de kétségtelenül kényelmes. A belvárosi végállomás (Longyang Road) közvetlen csatlakozási lehetőséget kínál a metróhoz, ahol annyian vannak, hogy amint belép az ember, rögtön felhagy minden reménnyel.

A sanghaji piacon mindent lehet kapni Forrás: Lantos Gábor

Az első napokban egyfolytában azon gondolkodtam, hogyan lehet üzemben tartani egy húszmilliós várost. Alkalmi kísérőm szemléletes példával világította meg a nagyon is jogos felvetést. Képzeljem el, mondta, hogy a városlakók legnagyobb része egy átlagos munkanap reggelén 6.30 és 6.45 között látogatja meg azt a helyet, ahová a király is gyalog járt.

Ha csak 7 millió ember (ami az itt élők kicsit több mint egyharmada) használja ebben az időben szinte egyszerre a mellékhelyiséget, milyen vízvezeték és csőrendszer szükséges ahhoz, hogy ezt a hihetetlen mennyiséget elvezesse?

Mao Ce-tung csípőre tett kézzel, gyanakvóan néz le ránk Forrás: Lantos Gábor

Átélhettem, milyen a kínai csúcsforgalom

Ezen a ponton cserbenhagyott a képzelőerőm, inkább taxiba vágtam magam, és a belváros felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, a csúcson kezdem az ismerkedést a várossal, vagyis első utam a Sörnyitó, azaz a World Finance Center üveghídjára vezetett.

A taxisofőr egy kukkot sem beszélt angolul, de ez errefelé teljesen általános. Szerencsére gardírozóm elmondta neki, hova vigyen, úgyhogy a következő másfél órában nem volt más dolgom, mint megtapasztalni az igazi kínai csúcsforgalmat, megcsodálni a több száz bringásból álló sort a piros lámpáknál, és megismerkedni a helyi slágerlistát vezető számokkal, melyek a taxi rádiójából üvöltöttek.

Nem a Tour de France, csak egy hétköznap reggel a sanghaji utakon Forrás: Lantos Gábor

Mindezek után alig fizettem többet, mint Budapesten egy negyedórás taxizásért. Kína ebből a szempontból sem drága hely. Nyakamat nyújtogatva álltam a különleges, valóban sörnyitóra emlékeztető csupa üveg épület alatt, majd a pénztárt kerestem. Gondoltam, ahol az emberkígyó tekereg, arra lesz a bejárat.

A kör trapézosítása nemzeti alapon

Okoskodásom nem vezetett tévútra, de meglepve tapasztaltam, hogy a várakozó embertömeg ellenére milyen gyorsan bejutottam. Az épület amúgy 492 méter magas (ezzel alaposan eltörpül a világ jelenlegi legmagasabb tornya, a Dubajban található 828 méter magas Burdzs Kalifa mellett), és 101 emeletes. További érdekesség, hogy a turisták csak a századik emeletig mehetnek, ahol egy üveghídról szemlélhetik meg a kilátást.

Középen a Sörnyitó 101 emeletes üvegépülete Forrás: AFP/Philippe Lopez

Nem vagyok félős, de amikor megláttam a lábam alatt irdatlan mélységben heverő várost, az odalent száguldozó, apró bogaraknak tűnő autókat és a porszemnyi embereket, kicsit megremegett a lábam. Amúgy az épület tetején lévő nyílás trapéz alakú, és ennek is megvan a története. A tornyot egy japán cég tervezte, amely először kör alakúra álmodta meg az épület tetején lévő lyukat. Csakhogy az okos kínaiak rájöttek, a kör alak egyértelműen a japánok nemzeti szimbólumára, a felkelő Napra hajazna, így lett a körből trapéz.

Zsúfoltság a Sörnyitó-torony 100. emeletén Forrás: Lantos Gábor

Én voltam az óriás a metróban

Jó negyedórán keresztül tébláboltam a hídon, vártam, hogy jobban lássam a folyót meg Sanghaj többi részét, de hiába. Az iparváros felett lengedező szmog ezen a délutánon sem hagyott esélyt arra, hogy tisztán tekintsek a távolba. A lenyugodni készülő napkorong is nehezen törte át a piszkosszürke ködöt, így aztán jobbnak láttam odébbállni.

Este a metróban minden testi erőmet be kellett vetnem, hogy bejussak egy szerelvénybe. A sok vékony, alacsony kínai csak pislogott, mikor az európai óriás utat tört magának, és benyomakodott a csordultig telt kocsiba.

A metrókocsikba bejutni mindig sportteljesítmény Forrás: Lantos Gábor

Sanghaj másik híres tornya az Oriental Pearl Tower (Kelet Gyöngye), ennek meglátogatását másnapra halasztottam. Bár a Sörnyitó és a két gömböt magában foglaló tévétorony légvonalban nincs messze egymástól, ahhoz, hogy a Kelet Gyöngyéhez jussak, át kellett gyalogolnom a Huangpu folyó pudongi partjára, ami nem volt kis távolság.

Kutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés!

Szerencsémre az időjárás megemberelte magát, a feltámadó szél gyorsan kisöpörte a szmogot, az ég majdnem teljesen kék lett, a nap ragyogott. A torony gömbjeiben van étterem, büfé és persze kilátó is, engem ez utóbbi érdekelt legjobban. Már csak azért is, mert itt nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a Sörnyitó tetején.

Az angolul kifogástalanul beszélő idegenvezetőtől több érdekességet is megtudtam. Csak egyetlen szám: 1978 és 1997, azaz közel két évtized alatt 34 milliárd dollárnyi működő tőke áramlott ide Kínán kívülről. Az egykor alárendelt szerepet játszó kikötő- és halásztelepülés így lett napjainkra Kína gyöngyszeme és gazdasági fellegvára.

Kicsit kevesebb a szmog, mint az előző napon Forrás: Lantos Gábor

Elképesztő. Miként az is, hogy a toronyhoz közel eső, 1868-ban létesített Huangpu Parkba 1928-ig a kutyák mellett a kínaiak sem tehették be a lábukat. A bejáratnál meghagyták a nevezetes táblát, amelynek szövege így szólt: Kutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés! Mára a hely azért is különleges, mert hajnalonként Sanghaj több ezer lakosa jár ki ide légző gyakorlatokat és reggeli tornát végezni.

Eszünkbe ne jusson pekingi kacsát kérni Sanghajban

Sanghajban minden lehetséges, de egy dolgot ne keressünk: pekingi kacsát. Sanghajban pekingi kacsát kérni egy étteremben felér egy nemzetárulással. Ettől persze senki nem fog éhen maradni.

Aki járt már Kínában, jól tudja, hogy az itthoni, kínainak nevezett fogások egyáltalán nem hasonlítanak a Kínában fellelhető ételekhez. Nekem a legjobban a halételek, a zöldséges pirított tészták és a roston sült rákok ízlettek. Akiknek ez nem felel meg, az a világ összes nemzetközi gyorséttermi láncát megtalálja itt, csak hát ehhez nem kell Kínába utazni.

Lakóház, alatta étterem Sanghajban Forrás: Lantos Gábor

Minden álláshelyre több ezer jelentkező jut

Érdekes volt megfigyelni, hogy ebben a hatalmas városban milyen leleményességgel osztják ki a munkát a helyieknek. A hotel, amelyben laktam, 22 emeletes volt, és 6 lift üzemelt benne. Minden emeleten, minden liftajtó mellett dolgozott ajtónálló. Egy műszakban ez az egy beosztás összesen (a földszinttel együtt) 138 kínaiak adott munkát.

Ezenkívül minden liftben volt gombnyomogató, nehogy véletlenül eltévessze az ember. A hallban hat fogadóember állt, hogy a liftek felé mutogassanak. A hirtelen leesett esővizet nyolcan söpörték egyszerre a szálloda mellett. Az emeleteken megszámlálhatatlan mennyiségű takarító tartotta fenn a rendet.

Sanghajban az ember alapélménye, hogy rengeteg az ember Forrás: Lantos Gábor

A dolgozókat nézegetve az jutott eszembe, hogy Kínában valószínűleg nincs olyan munka, amire ne találnának azonnal több ezer jelentkezőt. És valljuk be, a liftek gombjainak nyomogatásához már komoly előfeltétel, hogy az illető legalább a számokat ismerje angolul, máskülönben honnan tudná, hogy a kedves vendég hova akar menni?

Rám akarták sózni a masszázsfotelt

Ahogy teltek a napok, és közeledett a hazautazás ideje, egyre magabiztosabban jártam-keltem ebben a hihetetlen méretekkel rendelkező városban. Tudtam, hol lehet jókat enni, megtanultam viszonylag gyorsan közlekedni a metrón. Csak arra nem voltam felkészülve, hogy mindenképpen rám akarnak sózni egy méregdrága masszírozó fotelt.

Vidám utcai árus műanyag bóvlit kínál Forrás: Lantos Gábor

A dolog úgy esett, hogy az utolsó nap délelőttjén a Nancsing Roadon sétálgattam, amely Sanghaj legforgalmasabb üzleti utcája. Az egyik hatalmas áruház kirakatában angolul is hirdették, hogy a legújabb masszázsfotel 15 percig ingyenesen kipróbálható. Nosza, gyerünk be, jót fog tenni egy kis grátisz masszázs az újabb félnapos repülőút előtt.

Az emeleten hamar megtaláltam a székeket – egymás mellett sorakozott vagy tíz. Az sem volt gyanús, hogy mindenki csak nézegette, de senki sem ült bele. Nekem persze több sem kellett, az elsőbe lerogytam, majd jött egy eladó, és elindította a fotelt. Nagyon kellemes volt. Fertályóra elteltével már nyolc bolti ember sündörgött körülöttem, és mind kínaiul beszélt.

A világ egyik legnagyobb iparvárosában szinte sosem tisztul ki az ég Forrás: Lantos Gábor

Márpedig üzletről szó sem lehetett. Nem csak azért, mert nem volt rá pénzem, hanem azért sem, mert a monstrumot képtelen lettem volna hazaszállítani. Mondtam, hogy köszönöm, nem kérem a fotelt, mire ők lejjebb szállították az árát. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. A kínaiak nem voltak ellenszenvesek, kedves erőszakossággal tukmálták rám a széket. Végül két tubus masszázskrém megvételével sikerült kimenekülnöm a szituációból.

Katona a mosdó alatt

2005-ben Sanghaj rendezte az asztalitenisz-világbajnokságot. A sportág már akkor is a kínaiak belügye volt mind az olimpián, mind a világbajnokságokon, így érthető, hogy a rendezők apait-anyait beleadtak. Engem – több más kollégámmal együtt – egy vadonatúj futballstadionban épített szállodába helyeztek el.

Ha kinéztem az ablakon, a teljesen üres pályára láttam, szobám a szögletzászló magasságában helyezkedett el. De ez még mind semmi. Repülőgépem a reggeli órákban szállt le, és mire eljutottam a hotelbe, már delet harangoztak. A táskámat éppen csak ledobtam, és mentem ebédelni.

Már odaértem az étteremhez, amikor eszembe jutott, hogy a telefonomat a szobában hagytam. Mikor visszaértem, az ajtót nyitva találtam, a fürdőszobában pedig egy katonaruhába öltözött embert fedeztem fel, aki éppen a mosdó alatti szifonnal bajlódott. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban.

A katona csak annyit mondott: „little technical problem”, azaz kis technikai gond adódott, és angolosan távozott. Én meg azóta is azon gondolkodom, mi a fene romolhatott el a mosdóm szifonjában?

Sanghaj, a folyton változó megapolisz

Jártam az óvárosban, kalandoztam olyan utcákban, ahol egy méterre tőlem vágták le egy kígyó fejét, a testet pedig forró vízzel teli üstbe dobták. Láttam talmi csillogást és iszonyatos szegénységet. Sok órát ültem taxiban, metrón, az orrom naponta megtelt fekete porral a szmog miatt. Mégis, Sanghaj különleges világa megfogott, magával ragadott.

Hazafelé a repülőgépen azon gondolkodtam, vajon néhány évvel később ráismernék-e az állandóan fejlődő, lüktető városra? Mivel ez a beszámoló egy 2005-ös, illetve egy 2009-es utazás emlékeit idézte fel, tartok tőle, hogy most, 2014 végén egy teljesen másik Sanghaj köszöntene, ha ismét arra vezérelne a szerencsecsillagom.