Nemrég az élet úgy hozta, hogy munkaügyből kifolyólag néhány nap erejéig élvezhettük Róma vendégszeretetét, s miután sikerrel lezártuk a hivatali teendőket, úgy döntöttünk, hogy pár nappal meghosszabbítjuk kint létünket. Habár az örök város szépségéhez kétség sem fér, úgy döntöttünk,
ezúttal valami új, izgalmasabb célpontot keresünk fel a térségben.
A római kiutazás előtt sokáig bújtuk a térképet és a különböző légitársaságok honlapjait, hogy mit tudnánk e rövid idő alatt, nagyobb költségek nélkül és főleg turistamentesen bejárni. Figyelmünk végül Szardínia és Korzika felé terelődött. Az adott időszakban a Cagliariba, Ajaccióba vagy Algheroba tartó járatok árai már rendesen elszálltak, ugyanakkor az Air Italy társaságnak köszönhetően a szardíniai Olbiába még pont elcsíptünk pár emberi árban (120 euróért, azaz körülbelül 39 ezer forintért) kínált retúrjegyet.
Egy be nem kalkulált késésnek köszönhetően gépünk valamivel éjfél előtt érkezett meg Olbiába, így le kellett mondanunk a későesti gyors városnézésről. Csak arra volt időnk és energiánk, hogy a viszonylag sűrűn közlekedő reptéri buszok egyikével a nagyjából 10 kilométerre lévő óvárosba utazzunk, s elfoglaljuk előre lefoglalt szállásunkat.
Sajnáltuk, hogy ki kellett hagynunk Olbia egyik érdekes nevezetességét, a város határában fekvő Nuraghe Riu Mulinut, ahol őskori dolmeneket lehet megcsodálni.
Következő nap viszont korán reggel indult a buszunk a sziget északi csücskében található Santa Teresa Gallurába, ahonnan kihajózott kompunk az általunk végső úti célnak kiszemelt korzikai Bonifacióba.
A reggeli ristretto mellé ki akartunk próbálni valami helyi, szardíniai specialitást, és a rendkívül érdekesnek hangzó seada sütemény mellett döntöttünk. Ez egy narancsos-mézes pecorino és ricotta sajtokkal töltött batyu, amely a sós-édes ízkombinációjával rendkívüli módon továbbfejlesztette az itthonról ismert túros táska emlékét. Lett volna lehetőségünk kipróbálni a hírhedt casu marzut, azaz a rovarlárvák által félig-meddig megemésztett sajtot is, ám ez ellen még a mi bevállalósabb gyomrunk is hevesen tiltakozott.
Egy kis idegességgel vágtunk neki a bő kétórás buszozásnak Santa Teresa Gallurába, ugyanis buszunk jó 15 perces késéssel érkezett csak meg az olbiai központi buszállomásra, hogy felvegyen bennünket. Ismerősök rémtörténetei lebegtek a szemünk előtt, miszerint voltak esetek, amikor egyszerűen nem indítottak el egyes szardíniai városközi járatokat, ám szerencsére bőven kompunk indulása előtt érkeztünk meg a kikötőbe.
Már maga az út is festői terepen vezetett végig.
Santa Teresa Galluraig csak néhol álltunk meg valamelyik kis hangulatos faluban, hogy a néhány, zömében idősebb helyi lakos felszálljon. Hozzánk hasonló turistát csak elvétve láttunk. A meglepően jó állapotban lévő főút a westernfilmekből ismert, ördögszekérben gazdag, kopár vidékeken kanyarog végig, s csak a legvégén, a sziklás tengerparti szakasznál kezdett feléledni a sárgásra szikkadt növénytakaró. Szardínia nem idézte fel a Szicíliából ismert gazdag, gyümölcsös, ültetvényes terepet, sokkal inkább felelevenedett bennünk a dél-ciprusi napégette kopárság és a végeláthatatlan balkáni legelők ötvözete.
Költséghatékonyság szempontjából is lényegesen jobban jártunk a különböző tömegközlekedési eszközök igénybevételével, mint ha autót béreltünk volna. A két sziget közötti komp kiválasztásánál választhattunk két komptársaság között,
az olcsóbb szolgáltatást nyújtó Blu Navy a retúrjegyet nagyjából 16 ezer forintnak megfelelő euróért kínálta nekünk.
A napi 3-4 kompjárat lehetőséget nyújtott arra, hogy indulás előtt egy laza kis sétát még megejtsünk Santa Teresa Gallura kikötőjében, ami kifejezetten jólesett a kétórás buszozást követően. Az aktív kikapcsolódás jegyében felkaptattunk a Torre Spagnola nevű körbástyához, amelynek tetejéről szép időben ellátni egészen Korzika déli partjaiig.
Meglepően lassan, egy óra alatt tette meg csak kompunk az alig 10-12 kilométeres távot Santa Teresa és Bonifacio között, de nem bántuk, hiszen régen nem hajóztunk ilyen kellemes körülmények között. Alig fújt a szél, így ki tudtunk ülni a fedélzeti padok egyikére, a hullámok sem hozták elő rejtett tengeri betegségünket. Ahogy közeledtünk Korzika felé, egyre inkább előugrottak a Homérosz Odüsszeiájában is leírt hatalmas sziklazátonyok, amelyek mindkét oldalról határolták Bonifacio kikötőjét.
A kompról csodálatos képek rajzolódtak ki a hullámvájta mészkősziklákról, amelyek tetején Bonifacio középkori várrendszere néz le a kis hajókra, ahogy éppen próbálják bemanőverezni magukat a viszonylag szűk városi kikötőbe. Utólag belegondolva nem is véletlen, hogy kompunk csak lassan ért partot Bonifacióban: a várba felérve később megtudtuk, hogy
számos hajóroncs jelzi a dél-korzikai sziklás partvidék nehéz megközelíthetőségét.
A Bonifacio-szoros meredek sziklapartja évszázadok óta megkeseríti a matrózok mindennapjait, szerencsére mi sem oda, sem vissza nem tapasztaltunk ilyennemű problémát a komp fedélzetén.
Megérte Rómából felkerekedni erre a viszonylag körülményes kis túrára, ugyanis Bonifacio már az első néhány perces séta alkalmával elvarázsolt minket. Ha a Cote d'Azur turistamentes idilljét keressük, akkor Dél-Korzika tökéletes választásnak bizonyulhat. A macskaköves kis utcákon sétálva élveztük a kis éttermekből és pincészetekből áradó nehéz vörös borok és friss halfogások illatát, amely a sós tengeri levegővel párosulva romantikus légkört varázsolt.
Turistaáradat? Sehol!
Meg kell becsülni manapság a csendes, letűnt időket idéző tengerparti sétákat, főleg Nyugat-Európában, ahol manapság már szinte lehetetlen ázsiai vagy észak-európai turistacsoportoktól mentes kis enklávékat találni. Bonifacio még ilyen.
Már az ókori római és görög időkben is állt e kietlen partvidéken kikötőváros, amelynek romjait ma már csak elvétve láthatjuk, a középkori Bonifacio ugyanis szépen elnyelte és felhasználta csinos templomai, masszív vára és szorosan álló középületei megépítéséhez a meglévő erőforrásokat.
A várba felérve már jóval szaporábban vettük a levegőt,
ugyanis meredek, lépcsőtarkított utak vezetnek fel a vár tetőfokához, ahonnan lenéztünk a kikötővel szemben található bájos kis városi strandra, a Plage de l'Arinellára.
Miután kellően kifárasztottuk magunkat a várfalakon való barangolással, betértünk Bonifacio egyik kis étkezdéjébe, amelyet leginkább az amerikai Delicatessen típusú bolt-étkezde mixhez lehetne hasonlítani. A pultok mögül szalámik széles skálájából választhattunk, ami jól szemléltette a térség húshoz fűződő mély tradícióit. Mivel a bőség zavarában nem tudtunk dönteni, mit ebédeljünk, így megkértük a rendkívül készséges eladót, hogy állítson össze egy hagyományos korzikai ételt – egy vaddisznós szalámiból, dióval töltött sajtból, és friss olívabogyóból álló szendvics kerekedett ki váratlan kérésünkből.
Az ebéd utáni rövid pihenőt követően úgy döntöttünk, hogy ismét leereszkedünk a víz felszínére, és egy szervezett hajózás keretében megnézzük az óváros alatti tengeri barlangok érdekes világát. Bonifacio függőleges sziklaszirtjei alatt számos barlang rejtőzik, amelyeket a hullámok az idők folyamán kivájtak a puha mészkőből.
A városban jó néhány szervezett túra közül választhattunk,
szerencsére az egyikre alig kellett várni egy órát, hogy összegyűljön az induláshoz szükséges minimális létszám. A 15 eurós (kb. 5 ezer forint) jegy áráért közel 50 perces hajókázás járt, ami alatt benéztünk néhány kisebb sziklamélyedésbe, és megcsodáltuk a víz felszínének közelében úszó sok halrajt.
Estefelé már csak egy rövid sétát tettünk az óvárosban, ahol meglátogattuk a kifejezetten érdekes tengerésztemetőt és a városka jelképének számító Le Grain de Sable nevű, tengerből kiálló sziklát.
Következő nap volt még pár óránk, mielőtt a délutáni komppal Szardínia felé vettük az irányt, ezért úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a Pertusato világítótoronyhoz, ahonnan gyönyörű rálátás nyílik az alatta fekvő festői szirtekre és barlangokra. Aznap sokkal élénkebb volt a tenger, így egy-két nagyobb hullám felcsapódó vize egészen a szirt tetejét is beborította fátyolszerű permetével, ezt követően pedig fehér, habzó csíkként visszavonult a türkizkék mélybe.
A 19. század közepén felállított világítótorony a mai napig betölti eredeti funkcióját,
ugyanakkor pár évtizede már modern berendezéssel jelzi a kikötőbe tartó hajóknak a veszélyes partok közelségét.
Kellemes felfrissülésnek bizonyult ez a rövid, alig kétnapos kirándulás, amelyet legszívesebben megtoldottunk volna egy teljes szigetkörrel, ám erre egy önálló korzikai útra lesz majd szükség.