Miután pár napig a gyönyörű Rodope-hegységben túráztam, a bolgár tengerpart felé vettem az irányt, hogy felkutassam Bulgária legnyugodtabb, a nyugati turisták által még el nem özönlött homokos strandjait. A bolgár tömegközlekedés még bőven hagy maga után kivetnivalót, de a buszozás sokkal jobban megérte (a hatórás út nagyjából 40 levába, azaz 6600 forintba került), mintha autót béreltem volna, vagy repülővel utaztam volna Várnába.
A turisták zömével ellentétben, akik azonnal Neszebár és a Napospart felé veszik az irányt, én egy éjszakára megszálltam Bulgária negyedik legnagyobb városában, Burgaszban. A hatalmas kőolajfinomítójáról ismert város nem annyira tengerpartjával, mint inkább néhány kevésbé ismert látványosságával marasztalt. Burgaszban van például az ország második legnagyobb kikötője, amely tekintélyes mértékben hozzájárul a bolgár tengeri kereskedelemhez, de a környéken több érdekesség is található.
Egy helyi ismerősöm a lelkemre kötötte, hogy ha Burgaszban járok, mindenképpen látogassam meg a Lugata néven ismert sólepárló tavakat. A sekély mesterséges tavakhoz a tengerpart mentén észak felé kell sétálni 4-5 kilométert. A helyszín kerékpárral is megközelíthető, az autók elől viszont sorompóval le van zárva az oda vezető út.
A tavak nem túl látványosak, de annál érdekesebbek. Néhány közülük legalább olyan sós, ha nem sósabb, mint az izraeli Holt-tenger. Amikor megmártóztam az egyikben, azonnal feltolt a felszínre a tömény sós víz. Rajtam kívül csak helyiek kúrálták itt magukat, a tavak ásványianyag-tartalma ugyanis rendkívül magas, mint arra néhány információs tábla is felhívta a figyelmünket. A tó alja folyékony állapotú tiszta só, így nem szerencsés sebekkel bemerészkedni a vízbe, kivéve, ha jól tűrjük a só maró hatását.
A tavak vize, illette a parton kialakított gyógyiszapos medencék már pár perc alatt látványosan regenerálják a bőrt. Nem véletlen, hogy a Burgasztól északra fekvő Pomorie városában
ugyanezt a gyógyiszapot borsos áron kenik magukra a nyugati turisták.
Fél óra után éreztem, hogy a gyógyvíz és az iszap megtette hatását, minden korábbi nyűgöm kezdett feledésbe merülni. A tűző nap és az idő szűke azonban arra sarkallt, hogy egy gyors tengeri merülést követően visszainduljak a városba, hogy a másik kiszemelt programra is sort kerítsek. Ez pedig nem volt más, mint egy rövid hajókázás a Burgasztól alig pár kilométerre található Szent Anasztázia-szigetre.
Az indulás nem volt zökkenőmentes. Bár a hajótársaság regisztrálta a helyigényemet, a helyszínen mégis azzal fogadtak, hogy egy nagyobb turistacsoport miatt sajnos csak a következő napra tudnának biztosítani helyet a fedélzeten. Némi vitatkozás és a kapitánnyal való alkudozás után (a korábbi bolgár utak tapasztalata aranyat érhet) találtak nekem egy üres helyet a fedélzeten, és nekivágtunk a nagyjából félórás, hullámoktól tarkított útnak.
A Fekete-tenger bulgáriai partszakasza nem bővelkedik szigetekben. Mindössze 16 van, de csak néhány látogatható. A leglátványosabb a Szent Anasztázia és a Szozopol melletti Szent Iván-sziget. Mindkettő lakott volt már a kora középkor óta, és számos régészeti ásatás bizonyítja gazdag múltjukat. A Szent Anasztázia területe ugyan csak pár száz négyzetméter, de
a kis templom és a világítótorony rendkívül hangulatossá teszi a szigetet.
Ha időben észbe kapunk, akár egy éjszakára is élvezhetjük a világítótoronyból a gyönyörű naplementét a sziget egyetlen fogadójában. Én a sziget éttermét próbáltam ki, ahol finom bolgár tengeri fogásokat kóstolhattam alig pár méterre a tengerparttól.
Este már csak egy rövid sétára volt időm Burgaszban. Megnéztem a gyönyörű Szent Cirill és Metód templomot, amelyet legnagyobb megdöbbenésemre
azért renováltak éppen, mert a mellette épített föld alatti parkoló miatt az egész épület megroggyant.
Sétám az úgynevezett tengeri kerten át vezetett, amely egy nagyon hangulatos part menti park a város szívében, ahol esténként koncertek és sétáló turisták sokaságával találkozhatunk.
Másnap korán reggel kisbusszal utaztam a nagyjából 35 kilométerre délre fekvő Szozopolba, amely gyönyörű középkori óvárosával és három homokos tengerpartjával Bulgária egyik legszebb üdülővárosa.
Szozopol a Napospart szöges ellentéte.
Itt csak elvétve találkozhatunk részeg nyugati turistákkal, az árak pedig rendkívül barátságosak. Egy éjszaka tengerre néző apartmanban alig ötezer forintba került.
Itt még találhatunk régi típusú, rendkívül hangulatos, alul terméskőből, felül fából épült kiadó házakat. Ami engem illet, a bolgár tengerparton kerülöm a kommersz hoteleket, inkább hangulatos magánszállást keresek, ahol rendre megtapasztalhatom a híres bolgár vendégszeretetet.
Szozopol és alapvetően a Burgasztól délre fekvő bolgár települések a bolgár lakosok közkedvelt üdülőhelyei,
sokkal barátságosabbak, mint a külföldi turisták által megszállt Napospart vagy Aranypart.
Már sokadik alkalommal jártam Szozopolban, de még mindig ugyanolyan élvezettel sétáltam az óvárosban a tengerparton töltött nap után.
Számos kiülős, tengeri herkentyűs étterem közül válogathat itt az ember, az pedig külön érdekesség, hogy Szozopol utcáit fügefák övezik, így a desszertet akár séta közben is élvezhetjük, egyszerűen csak fel kell nyúlni, és leszedni a fáról a hatalmas, érett gyümölcsöket.
De az utcákon sok helyen árulnak inzsirt, vagyis zöld fügéből készített rendkívül édes dzsemet,
amelyet a helyiek sűrű bolgár joghurttal és dióval esznek. Kiváló délutáni édesség a kávé mellé.
Szozopol tökéletes hely egy-két napos, de akár többhetes nyaraláshoz is. A hangulat megunhatatlan, némileg hasonlít a görög tengerparti halászvárosok atmoszférájára, de sok mindenben különbözik is attól. (Egy kis érdekesség: itt őrzik Keresztelő Szent János csontjait, amelyeket néhány éve a Szent Iván-szigeten találtak.) De ha esetleg megunjuk a mindennapos sütkérezést, a környéken is akad bőven látnivaló.
Szozopoltól 20 kilométerre délre találjuk például a vadregényes Ropotamo folyót, amelyen hajóval egészen a tengerig eljuthatunk. A folyóról megcsodálhatjuk a nem messze fekvő Ravadinovo-kastélyt és a Beglik Tas nevű ősi trák szentélyt, amely az i. e. 16. századból származik. A hely állítólag misztikus energiát áraszt, amit én nem érzékeltem, de a táj kétségtelenül lenyűgözött.
A török-bolgár határhoz közeledve a táj egyre inkább a régi arcát mutatta, amelyet még a számtalan hotel megépülése előtt viselt. A Kiten nevű üdülőhelyen mintha megállt volna az idő, hirtelen visszakerültünk az 1980-as évekbe.
Az Atliman strand vize kristálytiszta,
és itt már a déli partszakaszra jellemző orosz és görög turistákkal sem találkozhatunk. A bolgár nyaralókon kívül legfeljebb néhány török turista jár ide, akik a hazai köves partok helyett a bolgár homokos strandokat preferálják.
A török határ közvetlen közelében, Ahtopol és Szinemorec között találtam meg azt a helyet, amelyre leginkább vágytam. A be nem épített, vad tengerparti szakaszon csupán egy-két sátrazó turista volt rajtam kívül. Akár éjszakára is érdemes megszállni a Sztrándzsa-hegység melletti romantikus tengerpart mentén. Ha az ember belekóstol az itteni hangulatba, egy életre elmegy a kedve a Napospart turistaforgatagától.