Kocaturistaként tipegtünk 3250 méter magasan

A Hintertux feletti felvonó utolsó szakasza, a Gletscherbus

„Síelsz?” – tette fel a kérdést az összes ismerősöm, aki látta, hogy január végén egy hetet Tirolban töltöttünk. A kérdés annyiban mindenképpen jogos volt, mert az összes fényképemen havas hegyek és síliftek látszottak. Nemleges válaszomra vagy hallgatás, vagy csodálkozás következett. Csak páran merték megkérdezni, hogy akkor mit keresünk arrafelé. Mintha elképzelhetetlen lenne, hogy télen az osztrák síparadicsomokban mást is lehet csinálni. Például öreg kisvasúton zötykölődni, Innsbruck felett madarakkal társalogni, vagy egyszerűen csak leülni egy 3250 méter magas hegyen és arcunkat a napfényben fürdetni. Már ha van szék. Különben marad a hó. Egy hét Tirolban – második rész.

Beszámolóm első részében Pertisau, Lindau és Innsbruck, valamint I. Rudolf király bronzfütyköse szerepelt. Most viszont irány Ausztria egyik leghíresebb gleccsere, amely a tiroli Hintertux felett, 3250 méter magasan helyezkedik el.

116 éves vonat pöfög a Ziller völgyében

Hintertux azért is izgalmas hely, mert aki ide eljut, az nem tud továbbmenni.

Csak felfelé, de ennek is megvan a maga varázsa.

Meg annak is, ahogy a turista az autó helyett a jó öreg Zillertalbahn vasúti kocsijában döcög Jenbachtól Mayrhofenig.

A Zillertalbahn úgy néz ki, mint az Úttörővasút. Piros Forrás: Lantos Gábor

Akik pedig anno az Úttörővasúton teljesítettek szolgálatot (mint én), azoknak újabb szívdobbanást okoz a 760 mm nyomtávon közlekedő kisvonat. (A nyomtáv pontosan ugyanannyi, mint a Hűvösvölgy és a Széchenyi-hegy között közlekedő Gyermekvasút esetében. Plusz: a kocsik itt is pirosak.)

A Zillertalbahn 1902 óta pöfög Tirolban, azaz idén 116 éves.

Majdnem 32 kilométeren át zakatol, valamivel több mint egy óra alatt teszi meg ezt a távot. Bár a vonatok többségét már motorvonat húzza, a turistáknak mindig előszednek egy-egy régi mozdonyt, amelyet a szerelvény elejére csatolnak.

Régi mozdony húzza a Zillertalbahnt Forrás: Lantos Gábor

A jenbachi kiindulópont amúgy különleges, mert innen három különböző nyomtávú vonat indul. A nagyvasút IC és Railjet vonatai is megállnak itt.

A Zillertalbahn mellett pedig szintén innen startol az 1000 mm nyomtávú fogaskerekű, amely az Achensse felé viszi az utasokat – legalábbis akkor, amikor nincs hó.

(Az angliai Herefordshire-ban és az ausztráliai Adelaide-ben négy különböző nyomközzel rendelkező állomás is van, de három nyomközös még Magyarországon is működött a nyolcvanas évekig Diósgyőrben.)

Hintertuxból csak felfelé lehet továbbmenni

Mayrhofen tipikus turistás kisváros, a Zilletralbahn végállomása. A menetrendet úgy alakították ki, hogy a vonattal történő érkezés után egy rövid, félórás sétát is tehetünk Mayrhofenben, majd jön az autóbusz.

Lent a völgyben Hintertux faluja Forrás: Lantos Gábor

A Hintertux felé igyekvők a vasúti megálló mellett tudnak buszra szállni, hogy újabb negyven perces utazás után megérkezzenek. Ahogy írtam, innen nincs tovább, legfeljebb fel a hegyre. A 3250 méter magasra közlekedő felvonó menetjegye nem túl olcsó,

aki a tetőre akar menni, annak 34 eurót (azaz csaknem tízezer forintot) kell kifizetnie.

Ez első látásra ijesztően nagy összegnek tűnik, de a fenti panoráma látványa minden pénzt megér. Már akkor, ha jó idő van és süt a nap.

Káprázatos panoráma a Hintertux feletti hegyekről Forrás: Lantos Gábor

Nekünk óriási szerencsénk volt, mert a felhő és szélmentes időben valóban elképesztő panoráma tárult az ember szeme elé.

3250 méter magasan nem érdemes fickándozni

Amire azonban nagyon oda kell figyelni, az a magashegyi akklimatizáció. Bár a sílift közel 45 percen át, három részletben, két átszállással visz fel a hegyre, a kabinokban nem érezzük azt, hogy egyre magasabbra törve mennyire ritka lett a levegő.

Hintertux, síparadicsom, 3250 méter magasan Forrás: Lantos Gábor

A végállomáson történő kiszállás után 1-2 perccel kezdi az ember érezni, hogy ez teljesen más világ. Aki erre érzékeny vagy magas a vérnyomása, azonnal heves szívdobogást és elképesztő fáradságot érez.

Ilyenkor nem érdemes fickándozni vagy hősködni, le kell ülni, nagy levegőt venni, egészen addig, amíg a szervezetünk alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez.

Van még egy megoldás: a sílift három szakaszát nem egyszerre tesszük meg, hanem külön-külön, miközben a két köztes állomáson megpihenünk. A lift harmadik – utolsó – szakaszának neve a Gletscherbus, amely nagy szélben is le tudja hozni az embereket. Az más kérdés, hogy két olyan meredek sziklafal felett suhan el, hogy az embernek tátva marad a szája a csodálkozástól.

Nehezen tipródtunk a vastag hóban

Mondanom sem kell, hogy bakancsunkkal a hóban tipegve meglehetősen idegenül mozogtunk a rengeteg síelő, vagy hódeszkás között. Viszont nem mi voltunk az egyetlen ilyenek. A síelők elnéző mosollyal veszik tudomásul a „kocaturistákat”, akiknek arra sincs bátorságuk, hogy nekivágjanak egy lejtőnek.

A Hintertux feletti felvonó utolsó szakasza, a Gletscherbus Forrás: Lantos Gábor

Viszont legalább nem szólnak be, vagy ha igen, akkor azt maguk között beszélik meg. A hintertuxi gleccser amúgy Ausztria egyetlen olyan pályája, amely az év 365 napján síelhető. Nem messze a felső végállomástól van egy barlangi jégpalota, amely csak vezetett túrákon látogatható, egyedül senkit sem engednek oda.

Nyáron pedig ez maga lehet a csoda, amikor a hegyoldalak zöldbe borulnak, az alpesi virágok szirmot bontanak.

A hegy tetejére, a sífelvonó végállomása fölé épített terasz pedig tényleg csodálatos és egyedülálló panorámát kínál. A Glossgockner csúcsa, vagy a Brenner-hágó éppúgy látszik innen, mint a völgyben megbúvó Hintertux.

Sok szép panorámát láttam már, de ehhez foghatót keveset Forrás: Lantos Gábor

Életem során sok gyönyörű kilátást nézhettem, de a hintertuxi tényleg benne van az első háromban. Nem sokkal marad el ettől az innsbrucki panoráma.

Árban semmiképpen, mert a város feletti „csúcstámadás” pontosan ugyanannyiba került, mint a hintertuxi – 34 euróba.

Csakhogy itt az első szakaszt egy 2007-ben átadott fogaskerekűre hajazó vonattal, a Hungerburgbahnnal teheti meg az utazó.

Lanovkamúzeum és különleges vasút

Ennek a vonatnak az elődje az 1906-ban átadott Hungerburg-sikló volt, amelyet 2005-ben bezártak. Az új vasút alsó állomását nem messze a belvárostól a helyi kongresszusi központhoz tették – itt lehetett megváltani a csúcsig érvényes jegyet.

Innsbruck új közlekedési csodája, a Hungerburgbahn Forrás: Lantos Gábor

A felső végállomás 857 méter magasan van, az egyik megállója pedig az innsbrucki alpesi állatkert. Mivel a vonat két alagúton is keresztülhalad, a helyiek előszeretettel és némi fellengzősséggel metrónak is nevezik. Az 1800 méteres utat 8 perc alatt teszi meg a vonat, amelynek kabinjai igen furcsák, de úgy épültek meg, hogy legyen bármilyen meredek az emelkedő, azok mindig vízszintesen álljanak. A vasútból kilépve pár perces séta után érdekes dologra bukkanunk.

A világ egyik legkisebb (ha nem a legkisebb) múzeumára, amelynek neve Lanovka Múzeum.

Gyakorlatilag egyetlen, szoba, amelyben bemutatják ennek a közlekedési eszköznek a történetét.

A világ egyik legkisebb múzeuma, a Lanovka Múzeum Innsbruckban Forrás: Lantos Gábor

Innen két lépés a Seegrubenbahn, amely 857 méterről 1905 méterre repít fel. A harmadik szakasz már csak egy kis felvonó, a Haferkarbahn, amelynek felső végállomása 2256 méter magasan van.

Mind a második állomásról, mind a hegytetőről káprázatos kilátás nyílik az alattunk elterülő Innsbruckra.

Innsbruck madártávlatból és egy kutya Forrás: Lantos Gábor

Az éles szeműek még a völgyben száguldó Railjeteket is észrevehetik, a szemközti hegyoldalban pedig feltűnik az 1964-es és 1976-os téli olimpiára épített síugrósánc. 2256 méter magasan, az ég felé tárt karokkal a gyönyörű napsütésben a fejünk felett repülő madarakkal együtt lenni – ez tényleg maga a csoda.

A hegytetőn lehetetlen pihenőszékhez jutni

Ami viszont lehetetlen vállalkozás: pihenőszékhez jutni akár a második állomáson, akár a hegytetőn. Olyan ez, mintha valaki reggel befeküdt volna a nyugágyakba, és napnyugtáig nem hajlandó onnan elmozdulni.

Alpok és madarak Innsbruck felett Forrás: Lantos Gábor

Csak rendeli a söröket, a puncsot, vagy éppen a sült kolbászt. Mondjuk, valahol megértem, hogy a szerencsés székfoglalóknak nincs kedvük átadni a helyet. Még akkor is, ha valahol nagy bunkóságnak gondolom azt, amikor látják a körülöttük tipródókat,

és úgy csinálnak, mintha vakok lennének.

Ebből a szempontból a felvilágosult nyugati ember pontosan olyan, mint az általuk gyakran lenézett kelet-európaiak.

A hegyetetőn lévő pihenőszékeket senki sem adja át Forrás: Lantos Gábor

A helyzet a wellness hotelekből ismerős; ott a reggeli ágyfoglalók kergetik őrületbe azokat a vendégeket, akik későn ébrednek, és azt látják, hogy minden nyugágyon egy törölköző hever. Ez ellen sok hotel tesz már, de Innsbruck felett (és a Hintertux-gleccsernél) még nem tűnt fel senkinek, hogy az ülőhelyeket csak örökölni lehet, használni nem.

Ausztria drága lett, de minőséget ad

Ám mindez nem bosszantja azokat, akik feljutva Innsbruck tetejére körbepillantanak az Alpok fenséges hegyláncain. A kép gyorsan rögzül az ember memóriájában, arra pedig hamar rájövünk, hogy a turizmusban semmi különöset nem csináló Ausztria az év bármely időszakában nagyszerű időtöltést nyújt az odautazóknak. Nem hallgatható el az sem, hogy az osztrák síparadicsomokban igen vastagon fog a szállásadók és a vendéglősök ceruzája.

Innsbruck, az Alpok központja Forrás: hemis.fr/BIBIKOW Walter / Hemis.fr/Bibikow Walter / Hemis.Fr

Bár ami azt illeti, ez már általános jelenség lett Ausztriában, amelynek „olcsósága” a múlt szép emléke. (Egyesek azt mondják, hogy sosem volt olcsó, magam viszont úgy emlékszem, hogy ennyire mégsem bizonyult drágának.) De amíg a szolgáltatások színvonala olyan, amit tapasztaltunk, az ember ezt sem érzi felesleges pénzkidobásnak.