A halottaik hamvát beleszórják a levesbe

2017.11.13. 13:23

Miközben Európában csodálattal tekintünk az inka és a maja kultúrára, az indián gyógyításra pedig misztikus tudásként gondolunk, Dél-Amerika ősi népei mára megváltoztak. A városokban élő indiánok ugyan még hosszú hajfonatot és poncsót viselnek, de már nem büszkék a származásukra, és a nyugati életre vágynak. A még létező, elzárt törzseknek pedig egyre nehezebb a helyzetük, a kihalás szélére sodródtak.

Bár a spanyol hódítók alapos munkát végeztek Közép- és Dél-Amerikában, csodával határos módon mégis fennmaradtak olyan indián népcsoportok, amelyek képesek voltak megőrizni tradicionális életmódjukat. Ezek a törzsek azonban a megközelíthetetlen esőerdőkben élnek, ahol évszázadok óta teljesen el tudnak zárkózni a civilizációtól.

Yanomami indián Venezuela déli részén, nem messze a brazil határtól

Forrás: AFP/LEO RAMIREZ/Leo Ramirez

„Veszélyes a közelükbe menni, mert meg is ölhetnek. Nem akarnak érintkezni a modernizált emberrel, szerintük a mostani társadalom beteg” – mesélte az Amazonas-régióban élő népcsoportokról egy quitói férfi, Henry.

Az erdő mélyén élő indiánok nem csak az életmódjuk és a szokásaik védelme érdekében zárkóznak el a civilizációtól. A nyugati ember valódi veszélyt jelent rájuk, hiszen nincs védekezőképességük a modern társadalmakban megjelenő betegségek ellen. Az idegen vírusok beengedése a törzsbe többször megtizedelte őket, mondják a helyiek.

Wuaorani indián férfi szobra egy quitói múzeumban. A népcsoportot nehéz megközelíteni

Forrás: Zelenai Rea

Így él bennük tovább a halott lelke

Ezekben az elzárt törzsekben még élnek az ősi, furcsa hagyományok. A Venezuela és Brazília határán élő yanomamik a halottaik hamvát nem eltemetik, hanem levesbe keverve elfogyasztják. A népcsoport szerint a halott így nem távozik a másvilágra, hanem a lelke tovább él bennük. Az Amazonas-régióban élő wuaorani népcsoport férfijai érdekes viseletet, csupán egy hálót hordanak ruhaként. Úgy tartják, hogy akkor vannak felöltözve, ha péniszüket egy derékmadzaggal felkötik a hasukra.

Az Ecuadorban és Peruban élő jivaroan törzs még furcsább szokást őriz. A harcosok a legyőzött ellenség fejét egy különleges, titkos összetevőjű folyadékba rakják. Ez összezsugorítja a koponyát, és tartósítja a bőrt. Az apró fejet nyakláncként, vagy fegyvereik díszeként hordják. Ez a szertartás megelőzi, hogy az ellenség bosszúálló lelke kiszabaduljon a koponyából. A szokás mára tiltott, az ecuadoriak szerint azonban az indiánok még mindig alkalmazzák.

A koponyazsugorító szokást ábrázoló kép az Amazonas-vidéken élő népcsoportról

Forrás: Zelenai Rea

Az erdőben élők nincsenek könnyű helyzetben, hiszen az élőhelyük folyamatosan szűkül. „Az utóbbi tíz évben rengeteg fát kivágtak, így alig maradt számukra erdőterület. Az erdőért küzdenek a civilizáció ellen” – mesélik a helyiek az ecuadori shuar indiánokról, akik ma már alig kétszázan vannak.

„Amikor az erdők alatt olajmezőket fedeztek fel, az indiánokat egyszerűen kirakták a falvaikból. Azt mondták, ez a terület mától kezdve állami föld” – meséli Ricardo Bogotában a kolumbiai törzsek sorsáról. „A városi életmód teljesen idegen volt tőlük, nem tudtak megélni, sokan az utcára kerültek.”

Indián származású kislány Quito nemzeti parkjában

Forrás: Zelenai Rea

Elégedetlenek, boldogtalanok

Kolumbiában a spanyol mellett huszonnégy indián nyelv létezik, de a legtöbb törzs mára felvette a kapcsolatot a civilizációval. A vidéken élők mezőgazdasági munkát végeznek, legtöbbször idénymunkásként dolgoznak a földeken, leszedik a megérett terményeket, vagy az előállításban segédkeznek.

Dél-Amerika országaiban ők jelentik a statisztikában a mélyszegénységben élőket, ők azok, akik az úgynevezett létminimum alatt élnek. Ez azonban legtöbbször csak nyugati értelemben jelent nélkülözést. Az, hogy a törzsek nem használnak áramot és gázt, nincs állandó bevételük és a vizet a patakból hozzák, számukra a tradicionális életmódot jelenti. A vidéken élő törzsek ugyanakkor már elkezdtek beilleszkedni a társadalomba: gyerekeiket iskolába járatják, és beszélnek spanyolul.

Panamai embera indián kisfiú iskolai egyenruhában

Forrás: Zelenai Rea

A nagyvárosokban más a helyzet. Itt az indiánok valóban a társadalom legalsó rétegét képezik. Mivel a többi lakoshoz képest jelentősen alulképzettek, a legtöbben fizikai munkát végeznek vagy utcai árusításból élnek. Zöldségeket, gyümölcsöket vagy kézzel készített kosarakat, ékszereket adnak el a sarkokon, a buszmegállókban vagy a piacokon.

„A városban az indiánok megváltoznak. Már nem a tradicionális életmódot követik, hanem az amerikai álomra vágynak. Emiatt elégedetlenek és boldogtalanok” – mondják Bogotában. Az indiánok nemcsak elhagyják a történelmüket, hanem sokan egyenesen szégyellik a származásukat. A városokban ugyanis átveszik a dél-amerikai kontinens lakosságának gondolkodását, mely szerint sötétbőrűnek lenni szégyen.

Otabalos indián utcai árus modern áruval Quitóban

Forrás: Zelenai Rea

A városokban nem csak a hátrányos megkülönböztetéssel kell szembenézniük. Mivel sokszor a spanyolt sem beszélik, könnyen kihasználják őket. „Amikor Ecuadorban megváltozott a pénznem, és a pesót dollárra váltották, az indiánok nehéz helyzetbe kerültek. Mivel nem ismerték a dollár értékét, sokáig átverték őket, és jóval áron alul vásároltak tőlük” – mesélte Richi.

Sok az önjelölt sámán

A vidéken élő indián törzsek még hisznek az erdő gyógyító erejében, és a betegségeket teákkal és növényi alapú italokkal, főzetekkel kúrálják. A legtöbben nem ismerik a könyveket, nem tanulták a botanikát, a tudás apáikról szállt rájuk. Úgy tartják, minden betegség gyógyítható,  és a dzsungelben mindig megtalálhatóak a gyógyszerek. A lakosság egy része szerint az indiánok túlságosan ragaszkodnak az elveikhez a gyógyászat terén. „Sokan inkább meghalnak, mintsem hogy kórházba menjenek” – mondják az indiánokról Panamában.

A városban élők azonban teljesen elszakadtak a természettől. „Elutasítják az ősi gyógyászatot, mintha kellemetlen lenne számukra a múltjuk. A tablettákat szeretik, és a kórházakban hisznek” – meséli Isabel, egy bogotai tanárnő.

Persze akadnak olyan törzsek, amelyek felfedezték a turizmusban rejlő lehetőségeket. A panamai turisták által kedvelt gyönyörű San Blas-szigeteken például saját jogokat harcoltak ki maguknak. „Ők a fehér emberrel szemben rasszisták. Elérték, hogy idegenek nem lakhatnak a szigeteken, így csak ők részesülhetnek a turizmus javaiból” – mesélte Daniel, aki egy évig az egyik kisebb sziget fenntartójaként dolgozott, és együtt élt az indiánokkal.

Indián kisfiú bemutatja a hagyományos szövés mesterségét

Forrás: Zelenai Rea

Vannak olyan törzsek is, amelyek abból keresik a kenyerüket, hogy a tradicionális életmódjukat mutatják be a látogatóknak. Egyes utazási irodák már kimondottan ilyen túrákra szakosodtak. Mások egy-két hetes gyógyító kúrákat ajánlanak meditációval, jógaórákkal. Egyesek az indián szertartásokon való részvételt kínálják a külföldieknek.

„A városokban már rengeteg önjelölt sámán él. Náluk néhány dollárért részt lehet venni a kedvelt rituálékon, amelyeken a turisták kipróbálhatják a természetes tudatmódosító szereket” – mondja a Peru és Ecuador határán élő vállalkozó férfi, Fernando.

Indián származású nagymama az unokájával Bogotában. Nyugati életre vágynak

Forrás: Zelenai Rea

Korábban ezeknek a szertartásoknak spirituális jelentőséget tulajdonítottak, és szokásaikat vallási meggyőződésből ápolták az ősi törzsek. „Az indián kultúra lassan nem marad más, mint turisztikai látványosság” – mondja Fernando. „Talán egy nap ez megváltozik, és a bennszülöttek újra felértékelik majd a hagyományaikat. Reméljük, addigra még nem tűnik el teljesen az ősi tudás.”

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK