Ilyen az, ha egy lány végigstoppolja Dél-Amerikát

Az utazás sokak számára vonzó, de ilyen-olyan okokból rengetegszer csupán álom marad. Nincs pénz, idő, meg amúgy is veszélyes világban élünk. Majd tizenegy hónapot utaztam Dél-Amerikában havi átlag ötvenezerből. Stoppoltam, önkénteskedtem, vadkempingeztem – mindezt egyedülálló, huszonhat éves nőként, és elmondhatom, hogy ez volt életem legjobb éve. Azt is elárulom, miért.

Dél-amerikai kalandom stoppolós része egy Buenos Aireshez közeli kisváros buszmegállójában kezdődött. Az út mentén sétáltam 25 kilóval megpakolva, hogy tökéletes stoppos helyet találjak, amikor máris lehúzódott az út szélére egy kamion. Izgatottan, óriási győzelmi mosollyal az arcomon kezdtem rohanni felé, nehogy meggondolja magát.

Nem gondolta, pedig nagy igyekezetemben úgy pofára estem egy kátyúban, hogy öt sebből folyt a vérem, amikor beszálltam hozzá. "Hola, minuto!" – kértem egy kis időt a sebfertőtlenítésre, öt perc múlva pedig már az úton zötyögve mosolyogtam elnézést kérően, amiért nem beszélek spanyolul.

A világ legszárazabb sivatagában, az Atacama-sivatagban sem volt nehéz fuvart találni Forrás: Darányi Leaigo

Igen, tudom, valószínűleg azt gondolják, megőrültem. Pedig biztos vagyok benne, nem én vagyok az egyetlen, aki az élete egy pontján azt érezte: itt az ideje világgá menni. Rengeteg munka, tanulás, stressz, hadd ne soroljam, mi után úgy döntöttem, belevágok.

Felvettek önkéntesnek az olimpiára, úgyhogy vettem egy csak oda szóló jegyet Rióba, majd 120 ezer megtakarított forinttal a zsebemben tervek és elvárások nélkül nekivágtam az ismeretlennek.

Három hónap múlva azt vettem észre, hogy boldog vagyok és gondtalan,

és még mindig van ötvenezrem. Megy ez, gondoltam.

Eleinte lassan utaztam, hetekig voltam egy-egy helyen, ahol ingyenszállásért és némi élelemért önkénteskedtem. Aztán Buenos Airesben egy couchsurfinges házibulin annyit hallottam a kontinens szebbnél szebb tájairól, hogy eldöntöttem, bár pénzem nincs, mégis bevállalok egy nagyobb körutazást. Pár apróbb, számítógépről végezhető munkával, cikkírással és weblapszerkesztéssel pedig már tudtam annyit keresni, hogy ne haljak éhen. Átlagosan – mindent beleszámolva – egy hónapban 53 ezer forintot költöttem az út alatt. Az argentin fővárosban vásárolt sátram volt talán a legjobb befektetés.

A nomád életmód összehozza az embereket: sátrazás a chilei Puerto Rio Tranquilóban Forrás: Darányi Lea

A kamionos a stoppos legjobb barátja

Szóval Buenos Airestől nem messze lezúzott térdekkel és csuklókkal zötyögtem dél irányába az első lestoppolt argentin kamionban. Mint kiderült, egyedül utazó, ráadásul egyértelműen európai kinézetű lányként elég kiváltságos az élet. A forgalmas utakon később sem vált nehezebbé a stoppolás,

mindössze pár percet kellett várakozással töltenem etaponként.

Patagóniában aztán voltak olyan utak, ahol ha óránként egy autó elment, már lehetett ujjongani. Bár átlagban a harmadik itt is felvett. A legnagyobb kihívás elé a perui és kolumbiai autósok állítottak, itt a többórás várakozás sem volt meglepő.

A kamionosokról sok rémsztorit lehet hallani, amelyek távolabb már nem is lehetnének a valóságtól. A 22 512 lestoppolt kilométer alatt nagyjából száz kamionban ültem, és egyetlenegyszer sem volt rossz élményem. Sőt! A kamionsofőrök azok, akik megengedik, hogy a pótágyon aludj, akik sosem mulasztanak el meghívni reggelire, ebédre, vacsorára vagy akár kávéra.

Denilson kamionjában teljes ellátással utaztam a brazíliai Curitibából Chile fővárosáig, Santiagóig Forrás: Darányi Lea

Általában hosszabb távon visznek, a rekordom egy hét alatt 2900 kilométer volt egy brazil sofőrrel. Rengeteg jó sztorijuk van, szeretnek mesélni, úgyhogy nagyrészt tőlük tanultam meg spanyolul. Ahogy egyikük mondta, a kamion a legbiztonságosabb, hiszen ellenőrzött cég tulajdona, és rengeteg előírást kell betartania. Kamionnal elég nehezen lehet észrevétlenül, rossz szándékkal elhagyatott területekre szállítani valakit.

A kultúra más, az emberek nem

A nyelvtudás egyébként nagyon fontos mérföldkő volt. Az elején még azt sem tudtam elmondani, merre akarok menni. A térképen mutogattam, jeleltem, és kínosan mosolyogtam csupán. Hamar rájöttem, hogy egyrészt biztonságosabb lenne, ha érteném az embereket, másrészt sokkal többet tudhatnék meg a kultúráról is. Úgyhogy elkezdtem fülelni, jegyzetelni, és elég gyorsan eljutottam a társalgási szintre, ami új világokat nyitott előttem.

A latin kultúra nyilvánvalóan különbözik a magyartól. Dél-Amerikában

teljesen normális dolog már bemutatkozás után barátként kezelni egy ismeretlent,

megosztani vele az összes személyes problémát, és fényképen megmutatni minden rokont. Nem nagy szám meghívni egy stoppost a lakásba, a "Van pasid?" kérdés pedig nem több, mint átlagos beszélgetésindító, és pár kilométeres fuvar után is belefér, hogy elkérik a stoppos telefonszámát. WhatsAppon a mai napig rendszeresen kapok spanyol nyelvű üzeneteket a sofőröktől.

Nagyjából száz kamionban ültem, és egyetlenegyszer sem volt rossz élményem Forrás: Darányi Lea

Az életszeretet, a hangos jókedv és az előtérbe helyezett szocializálódás nekem nagyon tetszett. Az egyes országok között is fellelhetőek voltak a különbségek, az argentinok büszkék európaiságukra, a chileiek a rendszerezettségükre, a peruiak az inka kultúrára, és így tovább. Viszont a hasonlóságok is félelmetesek. A világnak azon az oldalán a legszegényebb kis faluban is pont arról folyik a diskurzus, mint bármelyik európai városban. Szerelem, munka, egészség, család, politika, pletykák.

Alapvetően minden ember pontosan ugyanolyan.

Emlékszem, szállásra először karácsonykor adtam ki pénzt. Július végétől voltam Dél-Amerikában, ami azt jelenti, hogy majdnem öt hónapig teljesen ingyen volt lakhatásom. Couchsurfingeltem, helyi új barátokkal laktam, önkénteskedtem a szállásért, vagy éppen felállítottam a sátram valahol. De sokszor aludtam benzinkúton, kamionokban, parkokban és buszmegállóban is. Összesen nagyjából harminc éjszakáért fizettem a kaland során, ebből tizenegyszer olcsó kempingben, a többi alkalommal pedig sokágyas hosztelszobákban töltődtem fel egy kicsit.

El Chalténban a Fitz Roynál töltöttem karácsony első napját Forrás: Darányi Lea

Patagónia argentin, déli részén fizettem először szállásért, miután a semmi közepén belebetegedtem az állandó fagyoskodásba és a hideg tóban mosdásba. Életem eddigi legjobb karácsonyi ajándékát kaptam a szüleimtől: öt éjszakát egy fűtött hosztelben, és napi egy forró csokit a sarki kávézóban. A karácsonyom egy húszfős nemzetközi rögtönzött családdal, közös vacsorákkal, mateteázással és világhírű túraútvonalakkal telt. Megfizethetetlen élmények.

Nőként még könnyebb is utazni

Sokan kérdezik, nem féltem-e nőként teljesen egyedül a nomád élet közepette. Nem féltem, mert úgy éreztem, ura vagyok a helyzetnek.

Egy idő után megszokja az ember a bizonytalanságot,

és megtanul bízni abban, hogy képes megoldani bármilyen helyzetet.

Pánik helyett izgalmas kihívásnak éltem meg, ha teljesen elfogyott a pénzem, ha nem volt hol aludnom, vagy ha alig értettem, mit mondanak nekem. Bíztam az emberekben és az ítélőképességemben, de szerencsém is volt. Legtöbbször inkább előnyömre vált, hogy nő vagyok: hamarabb felvettek, gondoskodtak rólam és vigyáztak rám, mindenki nyitott volt velem, és egyből megbízott bennem.

Új barátokkal eveztünk Ecuador vadvízein, engem egy kedves izraeli lány fizetett be Forrás: Darányi Lea

Kétszer raboltak ki az út során, mindkétszer Kolumbiában. Egyszer egy éjszakai buszon, egyszer egy hosztelben, tehát olyan környezetben, amely biztonságosabbnak tűnik, mint a stoppolás és vadkemping kombó. A férfiak miatt is csak egy rossz napom volt, de szerencsémre a hajam szála sem görbült. Az egyik autóból hamar kiszálltam, miután illetlenül kezdett beszélni velem a négy férfiember.

Az éjszakai vihar közepén a Titicaca-tónál pedig egy perui osont a sátram ajtajához, majd megpróbált rávenni, hogy menjek vele egy hotelba. Nem látszott rajtam a heves szívverésem, határozott voltam és tettre kész, miközben a zsebemben lévő

bénácska fegyveremet szorongattam, ami jobb híján egy sátorcövek volt.

Megúsztam.

Persze, a legrosszabb is megtörténhetett volna, de kétségem sincs, hogy ehhez nem kell Peruig menni, Magyarországon is ugyanúgy bajba lehet kerülni. Józan ész kell, sosem lankadó figyelem, elővigyázatosság, ezekkel felvértezve nőként is biztonságban érezhetjük magunkat. Sokat segít az is, ha nyitottak vagyunk és ismerkedünk, a széles szociális háló sokszor megvédett. Decemberben egy napig együtt stoppoltam egy perui sráccal, áprilisban pedig két és fél hétig az ő barátainál laktam Peru több pontján.

Öt napig árultam alpakaszőrmés termékeket, hogy a Machu Picchura eljussak, de megérte Forrás: Darányi Lea

Az ismerősök még munkát is szereztek nekem pár napra, ebből tudtam felmenni a Macchu Pichura, ahol ugyancsak barátok elintézték, hogy ingyen alhassak egy hosztelben és ehessek egy étteremben. A helyiek mindenhol segítettek, a benzinkutasok a megmaradt meleg ételt ajándékozták nekem, valaki egy zacskó kaját vásárolt, mások kávéra, sütire hívtak meg, vagy sütögetésre a házukban, egyesek pedig meleg ruhát adományoztak.

Extrém önismereti tréning

Abszolút nem vagyok az a „találjuk meg önmagunkat" fajta, sosem vonzottak az önsegítő könyvek vagy a spirituális tanítások. Tény azonban, hogy

egy ilyen útnak van személyiségfejlesztő hatása.

Az egyedül utazás során kénytelen az ember időt tölteni saját magával és a gondolataival, és nagyon sok mindenre tanít egy-egy intenzívebb élmény megélése is.

Naplemente az argentin pampákon, ezekért a látványokért éri meg útra kelni Forrás: Darányi Lea

Megismertem, hogyan viselkedem, mit érzek és mennyire találom fel magam nehezebb szituációkban, mennyire igénylem más emberek társaságát, és hogyan alakítok ki velük kapcsolatokat. Megtudtam, milyen gyorsan tanulok meg egy nyelvet, mitől félek leginkább, mire vágyom, mi az, ami boldoggá tesz.

Rá kellett jönnöm, mennyire nem a pénz számít, hogy az emberek mindenhol jók,

és hogy a rengeteg tárgyból és ruhából, amit az életem során felhalmoztam, mennyire nem hiányzik egy árva darab sem.

Őrült kaland volt ez, 22 512 kilométer, havi ötvenezer forint, ezernyi emlék, új barátok, tapasztalatok, két kórházi látogatás egy bőr- és egy gyomorfertőzés miatt, a világ legszebb tájai, finom ételek és megannyi történet. Bármikor bevállalnám megint, és ha nem is biztatok erre mindenkit, elmondhatom: semmi olyat nem hajtottam végre, amire más ne lenne képes. A kérdés csak az, ki mennyire akar, és meddig képes elmenni az álmaiért. Én már keresem az új kihívásokat.

Ezen az útvonalon stoppoltam közel 23 ezer kilométert, buszon 2600 kilométert töltöttem Forrás: Darányi Lea