Felfedeztük a palóc Olympost és környékét

Vágólapra másolva!

Nincs is annál kényelmesebb, mint amikor egy ismeretlen tájat szervezett túra keretében fedezhetünk fel. A Karancs-Medves teljesítménytúra számomra ilyen esemény volt. Amellett, hogy alaposan megmozgatott, feltárt előttem egy fantasztikus, természeti és történelmi látnivalókban gazdag vidéket.

Lánczi Péter,

Turista Magazin

Vágólapra másolva!

kirándulás Salgóvár utazás Salgótarján Somoskőújfalu vár Karancs-Medves teljesítménytúra

A Karancs-Medves vidéke számomra eddig fehér folt volt a térképen. Hogy természetjáró múltam eme csorbáját kiküszöböljem, múlt szombaton (április 29-én) beneveztem a Karancs-Medves 50-re, bízva a szervezőkben, hogy minél többet megmutatnak nekem az ismeretlen térségből.

Fel az Olimposzra!

A Karancs-Medves expedíció Salgótarjánból indult. Útitársaimmal ellentétben én még a városban sem jártam soha, így az élménygyűjtés már itt elkezdődött. Nem sokkal később pedig már a település feletti meredek kálváriadombról néztem le az iparnak teljesen alárendelt városra.

Salgótarjánt már a 19. században megindult barnaszénbányászat kezdte iparvárossá formálni, de mai kinézetét kétségtelenül a szocializmusnak köszönheti. Bár

évekkel ezelőtt hosszú távú városfejlesztő projekt indult

egy szebb és élhetőbb megyeszékhely létrehozására, sajnos még bőven van hová fejlődni. A nem túl vidám látványt a Bányász körút zöld alagútösvényei feledtették a kálváriát követő hegygerincen.

Később enyhén ereszkedni kezdtünk a Kupán-hegyese oldalában, hogy aztán kaszálók és szántók mentén érintsük Karancsalját. Innentől az egyre vadregényesebb táj egyre meredekebb emelkedővel vezetett minket a Karancs-nyereg felé. A borús, párás időben ködfelhőben úsztak a hegyek, de a Szent Margit-kápolna is, amely nemcsak impozáns vallási kegyhely, hanem kiváló menedék az erdőjárók számára.

A helyiek úgy tartják, hogy a kápolnát Szent Margit építtette annak emlékére, hogy apja, IV. Béla itt, a Kápolna-hegyen pihent meg a tatárok előli menekülés közben. A kápolna alatti remeteszállás – amely egyben Trianon-emlékmű is –, emeletes fapriccsével bármikor menedéket nyújt a puritánabb szállások kedvelőinek vagy a rákényszerülőknek. Számomra kimondottan romantikusnak hatott a kiskályhával is ellátott kőlak, amely előtt tűzrakók és padok fokozták a komfortot egy esetleges sütős-főzős, kint alvós túrához.

A Kápolna-hegyről a Karancs-nyergen át értünk fel magára a palóc Olymposnak is nevezett Karancsra, a térség legmagasabb pontjára. Szerencsére nem hiába másztunk meg a 729 méteres hegyet és annak kilátóját, ugyanis ekkorra már szinte teljesen szétmállottak a ködfelhők a tovább fokozódó szélben. A kilátás így sem volt teljesen felhőtlen,

a Magas-Tátra csúcsait nem láthattuk.

De legalább a környéket szemügyre vehettük, amire fél órával korábban még nem sok esélyünk lett volna.

A kilátótól a magyar-szlovák határkövek mentén kanyarogva haladtunk Somoskőújfalú felé. Már messziről látszott utunk következő izgalmas célpontja, a Salgóvár, melyet már régóta terveztem felkeresni a környék többi várával együtt. A tájat uraló erősségig azonban még hátra volt négy kilométer, melyet változatos terepen, kezdetben enyhe emelkedéssel, majd meredek kaptatóval értünk el.

Rögtön nagy kedvenc lett

Ezen a szakaszon érintettük azt a keskeny nyomtávú vasúti alagutat is, mely a Kemencés-hegyet hosszan átfúrva szállította egykor a szénnel vagy bazalttal megrakott csilléket Salgótarjánba. A bazaltot hajdanán Nyugat-Európába is szállították, többek között

Párizs macskaköves utcáinak építéséhez.

Napjainkra a síneket felszedték, de az alagút most is tökéletes állapotban van. Homokos és homokköves terepen, majd bazaltömlések mentén értünk fel a várhoz.

A Karanccsal ellentétben a Medves sokkal fiatalabb, és más jellegű vulkanikus tevékenységnek köszönheti a létrejöttét.

A kétmillió évvel ezelőtt működő tűzhányók ma 600 méteres bazaltkúpként magasodnak.

A kőzet különféle megjelenésformáit a Salgóvárnál is kiválóan megfigyelhetjük. A hegytetőn magasodó bazaltoszlopok már önmagukban is természetes várfalat emeltek, megkönnyítve ezzel az építők munkáját, de annál jobban megnehezítve az ostromlók dolgát.

Salgóvár a geológiai érdekessége mellett a formája és a kilátása miatt is egyből a kedvenceim közé került. A várból rálátni a Bükk, a Mátra, a Cserhát, a Karancs bérceire, északi irányban a Sátoros-hegyre, a Somoskő várára, a Medves-Magosára, tiszta időben pedig a Magas-Tátrára is.

Mint a legtöbb várunkról, úgy a nógrádi Salgóról sem tudjuk, mikor épült pontosan. A vár legrégebbi birtokosa és feltehetően építtetője a Kacsics nemzetségből származó Salgó család, akiknek őse Simon bán volt.

A vár a 13. században épült, de első írásos említése csak 1341-ből származik.

Korlátozott bővítési lehetőségei miatt harcászati szerepe csekély volt, de a cseh huszita zsoldosok mellett a törökök is elfoglalták.

Utóbbiak 1554-ben csellel vették be a várat. Kara Hamza, a Fekete bég hatalmas, ágyúnak álcázott farönköket vontatott a környező dombokra, hogy ezzel félemlítse meg és késztesse megadásra a védőket. A csel sikerült, Ságiványi Simon harc nélkül átadta a várat az egyébként csekély létszámú ellenségnek.

A vár tulajdonosai voltak többek között a Szapolyai család, Werbőczy István és Dercsényi Farkas, aki

a török hódítók ellen olasz bástyával erősítette Salgót,

melyet később Balassi Bálint is birtokolt egy rövid ideig. Ezt az időszakot követően a vár feltehetőleg rablólovagok tanyája volt, állaga a 17. századra erősen leromlott, és utána sem épült már újjá.

A vár szlovák, a falu magyar

Utunkat folytatva először a Dornyay Turistaházat érintettük, mely romokban áll, pedig felújítva nagyszerű szálláshely lehetne. Innen alig pár száz méterre találjuk a Novohrad–Nógrád Geopark látogatóközpontot, amely egyúttal túránk frissítőpontja is volt. A magyar-szlovák határon átívelő geopark a páratlan palóc vidék földtudományi, természeti, ökológiai, archeológiai, történelmi és kulturális értékeit mutatja be, nemcsak itt, a látogatóközpontban, hanem 64 magyarországi és 28 szlovák településen is.

A frissítőpont sátrai alatt kiváló, frissen csepegtetett szalonnazsíros kenyeret kaptunk, amiért nem csak én álltam kétszer sorba. Az igazi energiabombaként ható uzsonna után a közvetlenül a szlovák-magyar határon fekvő Somoskő felé vettük az irányt.

Somoskő olyannyira a határon van, hogy a falu fölé magasodó vár a trianoni döntés értelmében már Szlovákiához tartozik. Ezt a várat is valamikor a 13. században építették, valószínűleg a Kacsics nemzetségből származó Illés fiai. Az 1400-as évek közepén, ahogy Salgót, úgy Somoskőt is huszita zsoldosok birtokolták, míg Mátyás király 1460-ban végleg ki nem zavarta őket.

1554-re Salgó és Fülek vára is behódolt a töröknek, így

Somoskő maradt az egyetlen vár a környéken, amely magyar kézben volt.

Habár a helyőrség alig 150 férfiból állt, több mint 20 évig tartották a várat, gyakran csatázva a Salgóról érkező török haddal. Az 1560-as évek során Somoskőt Losonczy István (a temesvári hős) özvegye, Júlia, és két lánya, Fruzsina és Anna birtokolta.

A híres költő és katona, Balassi Bálint gyakran megfordult itt, hogy kimutassa szerelmét Annának. Ennek a vonzódásnak köszönheti a magyar irodalom a szép Júlia-dalokat. Végül 1576-ban Somoskő is elesett. Ali, a füleki bég meglepetésszerűen körbevette a várat, a védők pedig rövid ellenállás után megadták magukat.

Balassi Bálint maga is tagja volt a várvédőknek

az ifjú Modolóczy Miklós parancsnoksága alatt. Miután a katonák sikeresen kereket oldottak a törökök elől, a váralja elnéptelenedett, ami Nógrádban ritka eset volt még a török hódoltság időszakában is.

Később ugyancsak vérontás nélkül került a vár Rákóczi fejedelem birtokába, bár a legenda szerint ehhez az akkori labanc várkapitány, Bene István bénázása is kellett. Állítólag a kapitány éppen a vár körüli erdőségben járt, amikor találkozott egy kisebb kuruc csapattal. Benne van-e a kapitány? – kérdezték a kurucok, mire Bene, aki nem ismerte fel őket, azt válaszolta: igen, én vagyok Bene, a várkapitány.

A kurucoknak sem kellett több, elfogták a kapitányt.

A vár helyőrsége ezután parancsnok és irányítás híján átállt a kurucokhoz.

A magyarországi viszonylatban szépen megmaradt várat Ráday Pálnak, Rákóczi kancellárjának, a vár zálogbirtokosának köszönhetjük, aki a szabadságharc bukása után a császári parancsot kijátszva nem robbantotta fel az építményt, „csak” felgyújtotta.

Bazaltorgonák és kőtenger

Idő hiányában csak kívülről néztük meg a pompázatos erősséget. Tovább kellett haladnunk a Medves laposán, amely egyben

Európa legnagyobb bazaltfennsíkjának része.

Ezen a szakaszon hosszú kilométereket gyalogoltunk nyílt terepen. A kissé monoton tájat a távoli csúcsok vonulatai tették izgalmasabbá, amelyek felé tartottunk. Következő igazoló- és frissítőpontunk Rónabánya volt, ahonnan a 625 méteres Szilváskőre kapaszkodtunk fel, amely újabb geológiai érdekességeket tartogatott.

A tanösvénnyel összekötött, egykori bazaltos lelőhelyek többek között a barnaszénbányászat helyszínei voltak. A feltáró- és bemutatóhelyekben gazdag vidék a vulkanikus kőzetek megszilárdulásának, előfordulásának több példáját is elénk tárja. Egyenes és görbe bazaltorgonákat, egymásra merőleges lávafolyásokat és kőtengereket is találunk, ha nemcsak felszaladunk a hegytetőre, hanem jobban szétnézünk.

Miután lemaradtam az útitársamtól, és figyelmetlenségemnek köszönhetően kissé eltévedtem, magam is többet láttam ezekből a csodákból, mint amennyit terveztem. Végül is nem bántam meg a kitérőt, bár némi fejtörést okozott az eredeti útra való visszatérés.

Szilváskő után kezdtek megfogyatkozni a látnivalók.

Bár lehet, hogy ezt csak azért gondolom, mert korábban el voltunk kényeztetve, illetve a fáradtság is kezdte felütni a fejét. Mindenesetre a Tormás-hegyre vezető hosszú emelkedő bizonyosan nem lett a kedvenc szakaszom.

Ráadásul 8 kilométerrel a cél előtt a szintidőből is kezdtünk kicsúszni, ezért a fotózással és nézelődéssel elvesztegetett időt most loholással kellett behozni. Egy-két helyen azért még fel-feltűntek a Medves bazaltjellegzetességei, mint a Somlyón vagy a Pécs-kőnél, de ezek már csak ráadásnak tűntek ebben a változatos és izgalmas tájban, egy remek túranap végén.

Végül sikerült a 12 órás szintidőn belül visszaérnünk Salgótarjánba. Az 50 kilométeres túra szervezői (Nógrád Megyei Természetbarátok Társasága és a Zöld Út Természetjárók Egyesülete) nemcsak a hosszú, hanem

a rövidebb távokba is igyekeztek minél több látnivalót belezsúfolni.

Annak ellenére, hogy rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam, úgy érzem, a Karancs-Medves változatos és gazdag világa még bőven tartogat felfedeznivalót.

Persze ilyen expedíciókhoz nem feltétlenül szükséges kimerítő teljesítménytúrákat tennünk. Magunk is nekivághatunk a vidéknek, és kisebb túrákon, kirándulásokon akár még többet is láthatunk, mint egy hosszabb, szervezett rohanás során. A turisztikailag ébredező környéken amúgy is egyre több település kínál programokat a látogatóknak, és a jól jelzett, karbantartott turistautak is kimondottan csalogatják a bakancsos turistákat.