Magyar emlékek nyomába eredtünk a Magas-Tátrában
A menedékház izgalmas környezete
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A magyar turistaság és hegymászás bölcsőjét a Kárpátok legmagasabb vonulatánál és egyben a világ legkisebb magashegységében találjuk. Bár lassan száz éve annak, hogy a trianoni döntés elcsatolta hazánk legszebb és legnagyobb hegyeit, a Magas-Tátra, még ha csöndben is, de őrzi a magyar turistaság emlékeit.
Az avatatlan szemnek talán fel sem tűnnek a Magas-Tátrában felbukkanó magyar történelmi emlékek. A lenyűgöző tájban gyönyörködve mit sem sejtve sétálunk el egy-egy kunyhó vagy lerobbant emlékhely mellett, melyek pedig a magyar turistaság hagyatékai. Ezek a történelmi emlékek a szlovák identitáskeresés miatt már régóta nem, vagy csak nagyon óvatosan hirdetik magyar vonatkozásukat. Ezúttal kifejezetten ezekre az emlékekre koncentrálva fedeztük fel a Tátra egyik varázslatos völgyét, illetve elfeledett, csendes történelmét.
Ma is a Tátra központja
Felfedezőutunk kiindulópontja a Tátra legrégebbi települése, a napjainkban is rohamosan fejlődő Ótátrafüred, szlovák nevén Starý Smokovec. A Poprádtól 12 kilométerre északnyugatra fekvő városka közvetlenül a Nagyszalóki-csúcs lábánál fekszik.
Első épületeit gróf Csáky István építtette 1793-ban, majd
a savanyúvíz-forrásoknak köszönhetően gyorsan kiépült az üdülőtelepülés,
ahová az ekkortájt divatos fürdőkultúra kezdte vonzani a gyógyulni vagy pihenni vágyókat. A turizmus és a környék felvirágzása 1833-ban kezdődött meg, amikor Rainer János bérbe vette Ótátrafüredet és környékét.
A fürdő mellett éttermeket, játék-, tánc- és magánházakat hozott létre, melyek a tehetősebbek kényelmét szolgálták. Egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a gyalogos turizmus iránt, amelyet maga Reiner János is népszerűsített az általa szervezett kirándulásokkal. Nem sokkal később – 1873. augusztus 10-én – itt,
Ótátrafüreden alakult meg az első magyar turistaklub,
a Magyarországi Kárpát Egyesület, mely rövid időn belül országos jelentőségű szervezetté vált.
Az 1900-as évek elejére a Tátra, és azon belül is Ótátrafüred lett hazánk egyik legnépszerűbb kiránduló- és pihenőhelye, amelyet több szálloda, és az ekkora már megépült villamos vasúti pálya, illetve sikló tett még felkapottabbá és kényelmesebbé.
Több mint száz éve siklik
Az 1904-ben épült és napjainkban is üzemelő Grandhotel pompás épülete mögül indulunk a tarajkai sikló, a hegyek, illetve a Tarpatak-völgy felé. A drótkötéllel vontatott kabinok már
1908 decembere óta elektromos motor segítségével közlekednek
ingajáratban Ótátrafüred és a Tarajka között. Kezdetben a szerelvények nyitott kocsikban 45 utast szállítottak és 11 perc alatt teljesítették a közel két kilométeres távot.
A több felújítást megélt siklót legutóbb 2007-ben korszerűsítették, azóta a zárt kabinok 160 utast is képesek szállítani.
Öt perc alatt, 255 méter szintemelkedéssel érünk fel a sikló felső állomásához,
ahol már 1912 óta üzemel étterem és kávéház Tarajkai Kioszk néven. Ha nem is ugyanazt az épületet, de a vendéglátó-helyiséget ma is megtaláljuk.
Mielőtt a Tarajkától a Tátra egyik legrégebbi turistaútján a páratlan Tarpatak-völgy felé vesszük az irányt, alig pár méteres kitérőt teszünk a leromlott állapotú és szinte teljesen elfeledett Szilágyi-emlékhez. Az 1904-ben kőből és vasból épített kilátót
az 1901-ben elhunyt igazságügy-miniszter, Szilágyi Dezső tiszteletére emelték,
aki nagy pártfogója volt a tátrai turizmusnak.
A második világháborút követően az építményt díszítő – a névadót ábrázoló – domborművet leverték, üresen tátongó helye ma is jól látszik. A kilátó egykor több magyar emlékét is őrizte, de az ő emléktáblájukat sem találjuk már sehol.
A Tátra legrégebbi menedékháza
Miután megtekintettük az elhagyatottan álló kilátót, a Tátra legrégebbi menedékháza felé vesszük az irányt, amely 150 éves fennállása során sok mindent megélt. A Nagyszalóki-hegy lábánál és a közeli Tar-patak közelében áll a Rainer kunyhó, amelynek már a neve is építtetőjére utal. A korábban emlegetett Rainer János,
Ótátrafüred és a környék turizmusának felvirágoztatója,
1863-ban kezdte meg a kis kőkunyhó építtetését, melyet két évvel később, 1865-ben adtak át az éjszakai menedéket kereső turistáknak.
Sajnos az épület állapota már az 1870-es években romlani kezdett, amikor pedig 1884-ben a közvetlen szomszédságában megépült a sokkal nagyobb kényelmet biztosító Zerge szálló, végképp megpecsételődött a sorsa.
A szűkös Rainer kunyhót – melynek berendezése pár priccsből és egy kandallóból állt – a Zerge szálló megépüléséig
munkásszállásként használták, majd azt követően raktárként, később disznóólként.
A hányattatott sorsú kunyhó száz évvel később is csak a turisták szemétlerakó helye volt. Bár már 1963-ban felmerült, hogy a kunyhót kulturális célokra lehetne használni, végül csak 1998-ben valósult meg a terv, miután Peter Petras bérbe vette az épületet.
Neki köszönhetően a kunyhó napjainkra nemcsak felújítva, hanem kisebb turistakiállítással fogadja az idelátogatókat a megvásárolható szuvenírek, illetve frissítők mellett. Bár a házikó elsősorban az egykor itt élt és dolgozó embereket és a turizmus történelmét hivatott bemutatni, a magyar vonatkozásokat nemigen említi.
Tovább folytatjuk utunkat a Tarpatak-völgyben. A helyenként csobogó, máshol zúgó kristálytiszta patakot gránitösvényeken lépdelve követjük. Ezeket az utakat, melyeket az elemek és a turisták azóta is folyamatosan koptatnak, száz évvel ezelőtt a Magyarországi Kárpát Egyesület jelölte és építette ki. A téli időszakot követően gyakran javítani kell őket, amit most is – csakúgy, mint régen – kézi erővel és csákánnyal végeznek.
A patakot elhagyva a Kis-Tarpataki-völgy irányában emelkedünk, elhaladva a Tátra állandóságát hirdető Óriás-zuhatag mellett. A hatalmas vízesés dübörgő tömegében
már az 1900-as évek elején is kis fahídról lehetett gyönyörködni.
Az akkor készült képek tanúsága szerint a zuhatag vízhozama a maival nagyjából azonos lehetett. Innen már csak egy 15 perces sétát kell tennünk a Tátra egyik legforgalmasabb turistaházához, amely, ha másban nem is, de nevében szintén egy magyar ember emlékét őrzi.
Mindig is Zamkának hívták
A Lőcséről származó fényképész, Zamkovszky István kora egyik legjobb hegymászója volt, aki szinte az egész életét a Tátrában töltötte. Kezdetben a Téry és a Hosszú-tavi menedékház teherhordójaként járta a hegyeket, mígnem 1936-ban a Téry-ház társbérlője lett. Nem sokkal később beteljesült az álma, és
feleségével együtt saját turistaház építésébe kezdett a Kis-Tarpataki-völgyben.
A kétszintes épület alsó szintjén volt az étkező, a konyha és a gondnok lakása, az emeleten pedig a vendégszobákat helyezték el. Üzemeltetői az 1943-ban megnyílt, komfortos házat nem keresztelték el, de a turisták hamar Zamkovszky menedékházként kezdték emlegetni. A csehszlovák kormány 1948-ban államosította a házat, melyből a Zamkovszky családnak ki is kellett költöznie.
A házat átnevezték, és csak 1991-ben kapta vissza régi nevét, de a turistatársadalom addig is „Zamkának” hívta. Otthona elkobzása után Zamkovszky István rövid ideig a Bilík menedékházban dolgozott, de az akkori politikai rendszer kapitalistának titulálta, és végül a Tátrából is kitiltotta. Selmecbányára költözött, és ott is halt meg 1961-ben.
A kárpótlási törvényeknek köszönhetően
Zamkovszky István örökösei 1993-ban visszaszerezték az épületet,
amely napjainkban hét szobával, 25 férőhellyel, közös fürdőszobával és meleg étellel várja a turistákat. A menedékház ellátását – csakúgy, mint a többi háznál – teherhordók biztosítják, akik a Tarajkától szállítják folyamatosan az utánpótlást.
A Kis-Tarpataki-völgybe vezető első turistaút 1875-ben épült meg. A Középorom és a Lomnici-csúcs ölelésében húzódó Kis-Tarpataki-völgy korábban még csak a bátrabb pásztorok, az arany és réz után kutatók, illetve a zergevadászok vadregényes világa volt.
Turistaszezonban manapság kígyózó embertömeg lepi el
a csipkézett hegyekkel, patakkal, virágos réttel és vízeséssel tarkított varázslatos völgyet, ahonnan a sziklafal megmászásával juthatunk fel egészen a Téry menedékházig.
Nem akarta, hogy róla nevezzék el
Az Öt-tó katlan bejáratánál 2015 méter magasan álló Téry menedékház 1899-es átadását követően közel három évtizedig a Tátra legmagasabban fekvő háza volt. Jelenleg is csak a 2250 méteren fekvő Tengerszem-csúcs (Rysy) alatti menedékház előzi meg.
A magyar turistaság és a tátrai turisztika neves úttörője, dr. Téry Ödön – aki a közeli Közép-orom és Fecske-torony (1876, 1877) első megmászója volt – már 1889-ben javaslatot tett a Magyarországi Kárpát Egyesületnek (MKE), hogy építsenek menedékházat a Kis-Tarpatak feletti sziklafal tetejére. Az ötletet végül az MKE-ből kivált Magyar Turista Egyesület valósította meg, amely időközben megszerezte a Kis-Tarpataki-völgy kizárólagos kezelési jogát.
A Téry által vezetett új egyesület Majunke Gedeont bízta meg a menedékház építési munkáival. A meredek sziklafalon kezdetben teherhordókkal, később a kiépülő ösvénynek köszönhetően lovakkal hordták fel az építőanyagot. Az építkezés nehézségei ellenére egy év alatt elkészült az épület, amelyet 1899 augusztusában nyitottak meg nagy érdeklődés mellett.
Téry Ödön ellenezte, hogy róla nevezzék el a házat,
ennek ellenére fennállása óta töretlenül az ő nevét viseli, ami a 20. század történelmét és a mai szlovák hozzáállást ismerve rendkívülinek mondható. Sőt, napjainkban még egy portrét is találunk róla a menedékház étkezőjében, ami igazi kuriózum a tátrai magyar emlékek között.
Kevesen tudják, hogy a menedékháznak már 1912-ben telefonos összeköttetése volt Ótátrafüreddel. A ma is korszerű menedékház teljes egészében napelemek és saját vízerőmű segítségével látja el magát energiával. A közel 120 év alatt kisebb-nagyobb felújításokon átesett épület lényegében most is eredeti formáját őrzi.
Jelenleg maximum 30 férőhely biztosított a szállóvendégeknek,
az étkező 40 személy befogadására alkalmas. Nyári szezonban a ház és az étterem gyakran zsúfolásig megtelik. A menedékház ellátását itt is hegyi teherhordókkal, kivételes esetben helikopterrel oldják meg.
Közel négy óra alatt tettük meg az utat Ótátrafüredtől a Téry menedékházig, és közben számos turisztikai és egyben történelmi helyet érintettünk. A modern sikló, a karbantartott utak, a korszerű és hangulatos menedékházak és a természet tisztasága mind-mind a Tátra színvonalas turizmusát szolgálják, és minden tekintetben
felveszik a versenyt a világ bármelyik hasonló turistaparadicsomával.
Mi, magyarok is csak egy dolgot hiányolhatunk a Kárpátok tetején, mégpedig a tátrai turizmus elindítóinak emlékeit, melyek jelenleg sajnos nem képezik a szlovák történelem részét. Csak reménykedhetünk, hogy ez a jövőben változni fog. Mert ha már így alakult, legalább a történelmünk legyen közös, ha a hegyek már nem lehetnek azok.
