Szédületes élmény volt a semmi felett állni

Kislány a semmi felett

Mindig is úgy képzeltem el Chicagót, ahogy a Vészhelyzetben és a Szökevényben láttam: hideg van, süvít a szél, eső áztatja az igénytelen, koszos utcákat. Hát, ebből semmi sem jött be. Gyönyörű nyári nap volt, lágy szellő lengedezett az igényes, ápolt parkban, amelyen keresztülhaladt a kerékpárút, és amely tele volt futókkal, sétálókkal, céltalanul lézengő helyiekkel és turistákkal. Csak néztem, mint a moziban. Ez lenne a dzsessz szülővárosa, ahol Louis Armstrong kezdte pályáját, a város, amelyet Al Capone tartott rettegésben a szesztilalom idején?

Nem szeretek nagyvárosokban bringázni. Pontosabban nem szeretem a be-, illetve kivezető utakat. Átvergődsz az elővárosok tengerén, a mocskos, lepukkant helyeken, ahol még reggelizni sem szívesen állsz meg, aztán végre eléred a belvárost, mely pazarul csillog-villog, de utána megint tekerhetsz a félig romos épületek árnyékában, át a feketenegyedeken. Na, ezért nem vártam Chicagót sem. Csakhogy itt gyönyörű, széles bicikliút vitt befelé a városba, mellettünk a Michigan-tó ragyogó víztükre, előttünk a nagyváros felhőkarcolói.

Ilyen széles kerékpárúton tekerhettünk egészen a város szívéig Forrás: Puskás Zoltán

Az Egyesült Államok harmadik legnagyobb városa népszerűségben jócskán elmarad a keleti vagy a nyugati part metropoliszai mögött. Vonzáskörzete 9,6 millió ember otthona. Határai átnyúlnak a szomszédos államokba, Indianába és Visconsinba, majdnem egynegyed Magyarországnyi területet lefedve. Mint minden amerikai nagyváros, Chicago is kapott becenevet: Windy City, avagy a szeles város.

A város határától még hatvan kilométerre van a belváros

Csak ámultunk és bámultunk, ahogy egyre közeledtünk a város központjához. Messziről látszott a felhőkarcolók rengetege, próbáltunk rátalálni a legmagasabbra, a Willis Towerre. Én még Searsként ismertem, mint a világ, majd az USA legmagasabb épületét. Csakhogy – mint megtudtam – időközben lejárt a névhasználati joga, ezért 2003 óta Willis Towernek hívják, ráadásul az újonnan épült One World Trade Center magasságban is felülmúlta.

Az égbe nyúló üvegpaloták minden amerikai nagyváros sajátjai Forrás: Puskás Zoltán

A belváros innen azonban még jó pár órás tekerésre volt. Chicago nem az a hely, ahová csak úgy megérkezik az ember. A város határától több mint 60 kilométert kell megtenni, amíg elérjük a belvárost. Kertvárosai nagyon változatos képet mutatnak. Néhol pompás amerikai álomélet tárult elénk szabályosan nyírt sövényekkel, ízléses, ám igencsak egyformának tűnő épületekkel. A gyönyörű utcáknak csak egy szépséghibájuk van, első látásra teljesen kihaltnak tűnnek, ugyanis az itt élő emberek túlnyomó többsége egy lépést sem hajlandó megtenni az autója nélkül.

A másik véglet nem túl bizalomgerjesztő. Elhanyagolt tömbházak, lepusztult gyárépületek, koszos szupermarketek. A széles, szürke utcákon rozsdás, régi Chevroletek cikáztak, a buszmegállókban kétes alakok ücsörögtek. Már azon sem lepődtünk meg, hogy a rendőrök golyóálló mellényben irányították a forgalmat. Ez is Amerika egy szelete, jelezvén, hogy a lehetőségek hazája nem mindenkinél váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mégis, ezek a főként feketék lakta, nem túl bizalomgerjesztő negyedek sokkal jellemzőbbek az ország kapujaként nyilvántartott New Yorkra, mint a gengsztervárosként elhíresült Chicagóra.

A régi kikötő a város lelke

Gyönyörű nyári nap volt. A Michigan-tó felől érkező kellemes szellő átjárta a város utcáit. Ez lenne Chicago? Nem rossz! Már a city szélén hatalmas, széles sugárutak vezettek befelé, sportcsarnok, múzeumok hada, nem győztünk ámuldozni. Már látszott a Willis Tower, rögtön felismertük jellegzetes, lépcsőzetes szerkezetét. Állítólag a tervezők egy bárban, dohányzás közben találták ki, amikor véletlenül függőlegesen eltolva illesztgették egymáshoz a cigarettaszálakat.

A város egyik leghíresebb múzeuma, a The Field Forrás: Puskás Zoltán

Mielőtt azonban megmásztuk volna a tornyot, egy hatalmas mólót pillantottunk meg, mely fél kilométerre nyúlt a Michigan-tó kristálytiszta vizébe. Aztán feltűnt a hatalmas épület, bevásárlóközpont, és már messziről hallatszott a zene is. Rögtön látszott, hogy itt van a város lelke.

Mint megtudtam, ez egy nagyon régi kikötő, 1916-ban építették, elsősorban kereskedelmi célokra, de volt már a tengerészet kiképző bázisa és főiskola is. Jelenleg a Navy Pier kedvelt találka- és szórakozóhely mind a helyiek, mind a turisták számára, sok-sok lehetőséggel. Letelepedtünk a partra, onnét néztük a hihetetlen nyüzsgést a mólón. Rögtön elhatároztuk, hogy este mindenképpen visszajövünk ide.

A Navy Pier Chicago szíve Forrás: Puskás Zoltán

Mikor végre irányba fordítottuk kerékpárjainkat, jött az újabb csoda: a Chicago folyó és partvidéke. Döbbenetesen szép és letisztult belváros képe tárult elénk. Tervezőinek segítségükre volt az 1871-es nagy chicagói tűzvész, amely lehetővé tette a város szerkezetének újragondolását. A folyó partján felhúzott épületek mindegyike egy-egy gyöngyszem, nem beszélve az emelőszerkezettel ellátott hidakról. A folyón vidám kajakosok, elegáns jachtok, sétálóhajók cikáztak. Egyáltalán nem éreztük, hogy egy tízmilliós metropolisz belvárosában vagyunk.

Élni tudni kell Forrás: Puskás Zoltán

Nagy nehezen sikerült elszakítani magunkat a látványtól, és elszántan elindultunk kifelé azzal a tervvel, hogy este visszajövünk. A belvárost nagyon hamar el lehet hagyni, szinte szikével elválasztható az utána következő, jóval puritánabb lakónegyedektől.

Kint álltunk a semmi felett

Késő délután már metróval és gyalogszerrel tértünk vissza. Azt hinné az ember, hogy egy felhőkarcolót, a város legmagasabb épületét nagyon könnyű megtalálni, nekünk azonban nem sikerült. „Elnézést, meg tudná mondani, merre találjuk a Willis Towert?” – állítottunk meg egy helyinek látszó fickót. ”Willis? Fogalmam sincs” – hallottuk megdöbbenve a választ. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. „Sears Tower?” – kérdeztem. „Ja, a Sears? Csak menjenek egyenesen, majd a következő saroknál balra, és már ott is van” – jött az útbaigazítás. A chicagóiak épp úgy vannak az új elnevezésekkel, mint mi, tíz év alatt sem tudják megszokni őket.

A torony a maga egyszerűségével fogadott minket. Azt hittem, megint eltévedtünk, mert belülről tisztára úgy nézett ki, mint egy irodaház. Aztán megláttam a többi turistát felfelé igyekezni, így mi is beálltunk a sorba. A lift egy perc alatt vitt fel minket a 103. emeletre, mely nem kevesebb, mint 412 méter magasságban van az utca szintjéhez képest.

Kilátás a 103. emeletről Forrás: Puskás Zoltán

Az épületet jelentősen modernizálták az építése óta, napelemekkel látták el, ezüstszínűre festették, hogy kevesebb energiát fogyasszon, és új, üvegkabinszerű kiszögelléseket terveztek, hogy a látogatóknak olyan érzése legyen, mintha lebegne a város felett. Különösen tetszett, hogy amíg a liftben haladtunk felfelé, egy tévén keresztül folyamatosan bemondták a magasságot, összehasonlítva a világ más épületeivel. A fülünk persze folyamatosan pattogott.

Zárt kilátó fogadott minket rengeteg ajándékbolttal és egy nagyon informatív kiállítással. Chiacgo büszke a szülötteire, és azokra is, akik hozzájárultak a város hírének öregbítéséhez. Talán még Al Caponéra is. Számos új dolgot tudtam meg a kiállítást végigjárva. Azt hittem, mindig Hollywood volt a film fővárosa, de a ’20-as, ’30-as években rengeteg filmstúdió működött itt, majd utána telepedtek át Kaliforniába a kellemesebb éghajlat miatt.

A Willis Tower kívülről Forrás: Puskás Zoltán

A művészetek terén is tarolt a város, itt alakult meg a New Bauhaus, melynek Moholy-Nagy László is tagja volt. A Chicagói Szimfonikusokat fénykorukban pedig nem más dirigálta, mint Solti György. És nem utolsósorban, itt kezdte pályafutását híres Tarzanunk, Johnny Weissmüller. Állítólag az amerikaiaknak azt mondták, hogy itt, Chicago mellett látta meg a napvilágot, és nem Temesvárnál, mert így jobban eladható volt. Azért mi, magyarok tényleg mindenhol ott vagyunk.

A Skydecknél (a torony kilátóteraszánál) újabb sor fogadott minket. Természetesen mindenki szeretett volna néhány extrém fotót magáról a semmi fölött. Az ablaküvegek mögött feltárult előttünk a hatalmas város. Bármennyire meresztgettük a szemünket, csak egy irányban láttunk el a végéig: kelet felé, ahol a Michigan-tó végtelennek tűnő víztükre feszült.

Kislány a világ tetején Forrás: Puskás Zoltán

Az első lépés a Skydeckre egészen félelmetes volt: kint állni a semmi felett, és lenézni az alattunk elterülő útra, ahol hangyák és minimatchboxok szaladgálnak, szó szerint szédületes élmény volt. Azt hiszem, még egy függőhídon is nagyobb biztonságban éreztem volna magam az első pillanatban. De aztán magával ragadott a látvány extremitása, és már csak azt szerettem volna, ha minél tovább élvezhetem ezt a kilátást.

Az amerikaiaknak különös érzékük van ahhoz, hogy a forgalom ütőereit meglepő módon álcázzák. Míg a Willis-torony tetejéről jól látszanak a forgalmas, sok-sok sávos autópályák (úgynevezett skydrive-ok), addig a város szintjén már egyáltalán nincs forgalom. Csak a metrószerelvények csikorognak a hatalmas fémoszlopokra épült pályájukon magasvasútként, de ez már annyira a chicagói városkép része, mint nálunk a négyes-hatos villamos.

Innen lenézni tényleg szédületes élmény Forrás: Puskás Zoltán

Az esti Chicago hamar elcsendesül

Nehezünkre esett elhagyni ezt a magasságot, pedig már háromszor végigjártuk az egészet, sőt a naplementét is megnéztük. De várt bennünket a Navy Pier, és persze a folyóparti sétány. Ahogy kigyúltak az esti fények, a sétahajók közül még egy-kettő cirkált a vízen, de láthatólag már mindenki elnyugodott. Kicsit furcsa volt nekem New York után, hogy egy ilyen nagyváros, mint Chicago, így elcsendesedik estére.

A Navy Pieren még volt élet. Bár az élőzene befejeződött, a boltokban még lézengtek egy páran, a turisták zöme a korlátnak dőlve csodálta Chicago esti fényeit.

Chicago este, a Navy Pier irányából Forrás: Puskás Zoltán

Körbesétáltuk még egyszer a mólót, majd a folyótorkolat felé vettük az irányt, és ameddig a lábunk bírta, követtük a víz kanyargását. A város ekkor már éjszakai álmát aludta, alig néhány autó és ember haladt el mellettünk, csak a metrószerelvények csikorogtak rendületlenül.

Egyetlen nyári nap elég volt, hogy Chicago feloldja bennünk azokat az előítéleteket, melyek aláássák hírnevét. Ha egy hideg téli vagy esős őszi napon látogattuk volna meg, bizonyára egészen más véleménnyel lennénk róla. Ha valakinek túl sok New York nyüzsgése és soha el nem csituló forgalma, az Chicago szívében biztosan megtalálja a számítását.

Esti fények a Chicago folyó partján Forrás: Puskás Zoltán